Budapest Régiségei 16. (1955)

MŰEMLÉKVÉDELEM - Borsos Béla: Az óbudai táborváros-múzeum városrendezési jelentősége és építőművészeti megoldása 427-434

A tervező a lakóház alapterületén kívül eső, s mint említettük, okvetlenül zárt teret igénylő romrészeket eleinte egy különálló, egészen könnyű szerkezetű (fém és üveg), hullámpalával fedett építménybe igyekezett befoglalni. Ez a megoldás azonban sok hátránnyal járt volna. A támfal és a védőépület, továbbá a múzeum és a védőépület között kellemetlen zugok alakultak volna ki. A Korvin Ottó utca felől a múzeum látogatóinak csúnya látvánnyal szolgált volna a hullámpala fedés. így került sor végleges megoldásként a bérházba foglalt múzeumrésszel szervesen egyesített toldaléképület megépítésére, melynek hátfala maga az utca felőli támfal. E toldaléképület bekapcsolásával tulajdonképpen a múzeumi tér L alakra bővül, s két bejárata révén teljesen végigjárható. E megoldásnál különös műszaki nehézséget jelentett az, hogy a toldalék-épület födémsúlyából adódó erőkkel a főépület pilléreit már nem lehetett megterhelni, s így azoktól teljesen független alapozásokra volt szükség. Az utca felől nézve kellemetlenül jelentkezett volna a toldalék-épület a két nagy lakóháztömb között. Esztétikai követelmény volt tehát, hogy a födém felső síkja a járdaszinttel egy magasságba kerüljön. Ebből következett, hogy a födémszerkezetet remdkívül alacsonyan kellett megoldani, másképpen a kötött magasságú római falmaradványok és a födém között nem maradt volna elegendő belmagasság a közlekedésre. A teherbíró vasbeton födém viszont lehetővé tette az utca felől egy járható terasz kialakítását, ahonnan a magasból letekintve a múzeumlátogató az egész együttesről kitűnő áttekintést nyerhet. A belső tér kialakításánál is irányító szempont volt a római emlék és a modern építészeti létesítmények éles, első pillantásra könnyen felismerhető elválasztása. Ezt határozottan megnehezítette az a különös véletlen, hogy a római építmények falainak és a múzeumot magába fogadó lakóház főfalának iránya csaknem tökéletesen párhuzamos. Az elválasztás a padlóburkolatoknál volt a legnehezebb. A római helyiségek eredeti terrazzo burkolatai viszonylag sok helyütt megmaradtak. Csak helyenként törték át azokat késő rómaikori és újkori (XVII—XVIII. századi) temető sírgödrei. E burkolatokat természetsen mindenütt megtartották, de fa áthidalásokkal kellett védelmükről gondoskodni mindenütt, ahol a múzeumlátogató közönség útja átvezet rajtuk. Ugyancsak falépcsők szolgálnak a különböző építési korok szintkülönbségének áthidalására. Ahol eredeti szintek és burkolatok nem maradtak meg, színben és textúrában erősen elütő, új burkolatokat létesítettek. A római épületbelsők és udvarok világos elkülönítése céljából az épületbelsőkben élénk vörös, feketére hézagolt téglából, az udvarokon pedig feketére színezett, betonba ágyazott, válogatott szemnagyságú dunakavicsból. A belső tér magas oldalfalaira az emlék helyzetét magyarázó térképek dekoratív felfogású seccói kerültek. Az oldalfal és térképek színéül az alapsíkban uralkodó mélyvörös (terrazzók, téglaburkolatok) hatásfokozó kiegészítő színét, a tengerzöldet választotta a tervező. A belső berendezés ezer apróságánál (világítás, vitrinek, állványok, kőemlékek tartói, feliratos táblák stb.) szinte észrevétlenül olvadt egymásba a magasépítési tervező munka és a múzeumot berendező régészek lelkes erőfeszítése. Néhány szót még végezetül a társművészetek szerepéről. Az alkalmazott szobrászati és festészeti díszítés megoldásánál talán még fokozottabb mértékben fenyegetett a giccses rómaiaskodásnak, az eredeti és az új összekeverésének veszedelme, mint az architektonikus kialakításnál. Véleményünk szerint azonban mind Gáldi Gyula szobrászművésznek a lépcsőbejáratnál emelkedő római légionárius fejénél, mind Rafael Viktor festőművésznek az oldalfal seccóinál sikerült elkerülniük e veszélyt. Az a meggyőződésünk, hogy e kis helyi múzeumra, amelynek kialakulását igyekeztünk vázlatosan ismertetni, a szocialista kultúrforradalomban még komoly szerep vár. A laikus előtt a szélesen elterülő, jelentős részében feltárt polgárvárosi romterület, s a középpontjában emelkedő Aquincumi Múzeum azt a tévhitet kelthette, hogy ott volt a rómaikori település súlypontja. Kevesen tudták, hogy a római erődített légiótábor (castrum), Aquincum igazi városmorfológiai központja, jóval délebbre, az óbudai Fő tér körül emelkedett. E tévhit ellensúlyozására nem volt elég a Flórián téri katonai nagyfürdő úttest alatti múzeuma. A valóság megismertetésére a római táborváros-múzeum a maga részint földfeletti, részint földbe mélyített, jóval szembeszökőbb elhelyezésével sokkal alkalmasabb. Véleményünk szerint e megoldási módjában sok szempontból példa nélkül álló kis múzeumot még több hasonló kezdeményezés követi majd Óbuda e nagymúltú, ősi városrészében s ezek a több ezeréves múlt kis szigeteiként beépülve a legújabb, legmaibb élet lüktetésébe, láncszemként kapcsolják össze a múltat a jelennel, a jövő építésére lendítve előre haladó erőinket. 432