Budapest Régiségei 12. (1937)

Horváth Henrik: Szentpéteri József pesti ötvösmester művészete 197-257

2|4 i. Jutalomrendszer, kiváló műremekek értékük szerint való megvétele. Itt afféle hatósági műpártolásra gondol, amilyennel manapság is az állam, a főváros stb. több-kevesebb szociális eredménnyel kísérletezik. 2. Kölcsönök tehetséges művészek és mesteremberek továbbképzésére. Ez szintén régidivatú ösztöndíjrendszer, mely abból állott, hogy a felvett összegeket későbben bizonyos módozatok szerint vissza kellett fizetni. Szentpéteri szerint ez kétélű fegyver, mely nem egy esetben a pártfogoltak vesztét okozta. 3. Külföldi mesterek meghívása bizonyos ágak művelésére, sőt csak egyes részletek készítésére is, természetesen megélhetésük teljes biztosítása mellett. 4. Ez a pont bizonyos ellentétben áll az előbbiekkel, mert az egész vonalon a hazai készítmények pártolását követeli. Párhuzamokat von a szépirodalmi viszonyokkal, szerinte a magyarnyelvű szépliteratúra is a pesti talajon óriási hátrányban van a külföldről beözönlő könyvekkel szemben. Meg kell említenünk, hogy a magyar ötvösművesség e szózata érdekes zsidóellenes velleitásokról is tanúskodik, tele van a közvetítő kereskedelem elleni kirohanásokkal. Ostorozza továbbá a bécsi hitelesítő bélyeggel való visszaéléseket, a «K. u. K. Müntzamt» kijátszását stb. Egész gondolatmenetét lezárja a mesterember dicsőítésével örökbecsű szavakban: «Ahol a mesterember szegény, ott szegény az egész nemzet. A mesteremberen mutatja ki magát a nemzetnek ízlési és erkölcsi tsinosodásának elért mértéke.» A továbbiakban méltatja a vándorutak kulturális jelentőségét s feleleveníti az olvasóban a biedermeier-korszak egyik legkedvesebb típusát, a mesterembert, mint vasárnapi irodalom- és színházpártolót. Régi meghitt ismerősünk ez : Amerling, Kriehuber, Daffinger, Waldmüller, Runge, Krüger, Spitzweg, Hosemann, vagy pesti viszonylatokban Barabás, Borsos, Heinrich, Donath, Kcergling, Bärnwallner eeuvréje-ben gyakran látjuk e takaros bácsikat és néniket, a vasárnapi hangulatot oly megkapóan jellemző nélkülözhetetlen könyvvel a kezükben. Az egész hosszú irományból minden kifogásának dacára kiolvashatjuk mégis mesterünk abbeli törekvését, hogy valahogyan belekapcsolódjék a korszerű reformtörekvésekbe. Fejtegetései messzire túlnyúlnak a művészi önvallomás és a gazdasági és szociális koreszmék határain, ami lélektanilag már gyakran megvitatott öregedési tünet. Úgy látszik, a szellemi erőelosztás egyik sarktételéhez tartozik, hogy a közvetlen művészi alkotóerő bizonyos életkorban beálló hanyatlásának megfelel a reflexió határozott túltengése. Szentpéteri maga ezt szintén érezte, azt mondja, hogy élete tetőpontját már elérte s fejtegetéseit épp azért a jövő nemzedék hasznos útba-