Budapest Régiségei 9. (1906)
Finály Gábor: Az Aquincumi Muzeum terra sigillata darabjai : felolvastatott a Régészeti és Embertani Társulat 1904 január havi ülésén 73-102
7 Ó nyezhettek egymással. Most már a császár elsősége érvényesül a fényűzésben is, különösen akkor, a mikor a zsarnok uralkodó erőszakkal is elpusztít mindenkit, a ki anyagi és szellemi erejét nem rendeli feltétlenül alája az ő császári lényének. Hans Dragendorff a terra sigillata edények legnevezetesebb csoportjáról, az arretiumi (Arezzo) edényekről írt becses tanulmányában (Die arretinischen Vasen und ihr Verhältnis zur augusteischen Kunst, Bonner Jahrbücher, 103, 87—109. 1.) a kő- és éczemlékek díszítéseivel hasonlítja össze a cserépedények díszítéseit. A római művészetnek Augustus korából keltezhető egyik legnevezetesebb emlékét, az Ara Pacis Augustas-t veszi előbb elé, mint az edénydiszítés mintáival egy példakép után induló műtárgyat. Az oltárt körülvevő fal domborműveinek stilizált acanthus lombozata, az egyik virágkehely tetején tollászkodó kiterjesztett szárnyú hattyú bár csak díszítésül szolgál, nem pedig ábrázolásul, a részleteiben, még az egyes tollak részleteiben is, a természetet utánozza. Magának az oltárnak áldozati menetet és áldozati jelenetet ábrázoló képei, az ember- és állatalakok, a ruhák, sőt a háttérben ábrázolt fa is természethűséggel, a legapróbb részletekig ki vannak dolgozva. De különösen jellemző e természetutánzásra az a gyümölcsfüzér, a mely a domborműves márványlapok hátsó lapját díszíti. Minden egyes levél, minden egyes gyümölcs növénytani ábrának is beválik, oly pontos, hogy feltétlen biztossággal lehet meghatározni; azok a bikakoponyák, melyeknek szarvaira vannak felaggatva e füzérek, anatomiailag kifogástalanok. Ugyanez, a természet aprólékos utánzása tűnik fel néhány hildesheimi ezüstcsészén, valamint a boscorealei ezüstedényeken. Az arretiumi cserépedények diszítése e kő- és érczművek díszítéseit utánozza, hajszálig menő természetutánzással. De, a mint főleg Pompeji terra sigillata leletei bizonyítják, már a Kr. utáni első évszáz második felében az iparművészetnek ez ága hanyatlásnak indult Italiában. A mindennapi használatra a gazdagabbak, úgy látszik nemes érczedényeket vettek, a szegényebb osztály pedig nem birta volna a finomabb cserépedényt megfizetni, úgy, hogy ez időtájban a fazekasművészetnek a provincziákba kellett húzódnia, a hol már a császári udvar fényűzése távolabb esett s a hol ennélfogva a vagyonosabb osztály is egyszerűbb életmódot folytatott. Tényleg Aquincumban érczedény nagyon kevés került elé az ásatások folyamán. Mindamellett ez a körülmény nem bizonyít sokat. Hiszen Aquincum pusztulása lassú, történelmi folyamat volt, nem olyan, mint Pompejié, máról holnapra, hanem a lakói elköltöztek, elhaltak, s a becses ércztárgyaikat, ha voltak, elhordták akár ők, akár a romnak induló város fosztogatói.
