Budapest Régiségei 7. (1900)

Éber László: Aquamanile a Fővárosi Muzeumban 85-97

38 Csak a VII. század vége óta, a longobárdok majdnem kizárólag ornamentális jellegű kőplasztikájával keletkezik olyan áramlat, a mely az elhanyagolt kőfaragást fölébresztette és technikailag előkészítette a román szobrászati stilus létrejöttét. Egyelőre azonban az elefántcsontfaragás mellett az érczplasztika uralkodik. A keresztény istentisztelet hatása alatt olyan művek keletkeznek, a melyekben a két főelem, a bizánczi és a barbár, csodálatos módon összevegyül. A mellett a római, a klasszikái művészet hatása a második sorba szorul, bár az egész középkoron át megmarad és sokszor ugyancsak sajátságos formában jelentkezik. Oltár-antependiumok keletkeznek, az ötvösség remekei, ereklyetartók és tumbák, hordozható oltárok és ciboriumok. Mikor a XI. század elején a szobrászat ismét nagyobb föladatok megoldására vállalkozik, az érczontés még mindig előkelő helyet foglal el. Bernward, hildesheimi püspök művei, a melyeket a román ízlésű szobrászat első termékei közé szoktunk számítani, a hildesheimi érezoszlop és az ottani székesegyház érczkapuja, nemkülönben az augsburgi székesegyház és a veronai San Zeno templom kapuja fényes tanúságot tesznek erről. A második évezredben, mikor a román stilus kifejlésével a monumentális irány mind erősebb lesz, megint a kőszobrászat veszi át a vezérszerepet és teljes megújulás áll be, de megmarad az érczplasztika is, habár jelentősége csökken és a kisplasztika nem képezi már a szobrászi tevékenység kizárólagos ágát. Az egyházi szerelvények nagy része érczből készült és az ötvösség nemes anyagai, az arany és ezüst mellett nagy szerepet játszanak a bronz és a réz egyéb ötvözetei. Antependiumok, gyertyatartók, ajtók, keresztelő kutak, szószékek, processionális keresztek, feszületek az érezművesség alkotásai, a melyeknek formai szépsége, finom technikája még sokáig fölötte áll a kőszobrászatnak, a melynél a technikai hagyomány úgyszólván teljesen kiveszett. Az egyházi szerelvények között a legérdekesebbek közé tartoznak az ú. n. aquamamlék. E kifejezés a klasszikus aquasmanalis, aquiminale, aquimanile vagy aquiminarium szókra megy vissza. Ezek eredetileg vizes korsót jelentettek,* a melyekből a vizet medenczébe öntötték, mikor a vendégek eves előtt és közben kezeiket megmosták. A kézmosás szokásával együtt a szó is, aquamanile, aquamanilis és egyéb alakokban átment a keresztény egyház szertartásaiba, nyilván az V-ik századtól kezdve. «A szent áldozás alkalmából a kézmosásra szolgáló edényeket eredetileg a diakónusok kezelték. Az ő helyökre léptek a római egyházban az aldiakonusok és utánok az akoluthok, később a «capella* Daremberg-Saglio, Dictionnaire des antiquités, 1, kötet J46. I.