Budapest Régiségei 7. (1900)

Éber László: Aquamanile a Fővárosi Muzeumban 85-97

B

9 nusok» és végre előkelőbb világiak».

1 Az aquamanile szó azonban változó jelentéssel fordul elő a középkor egyházi irodalmában és leltáraiban. Hol az alsó medenczét értik alatta, hol a fölső vízöntő edényt, a melyből a vizet kézmosáskor a medenczébe öntik, hol mind a kettőt foglalják össze e név alatt. Ma általában az öntőedény megjelölésére használja a szakirodalom. Az aquamanilék a bronzon és rézen kívül gyakran nemes fémből, aranyból, ezüstből is készültek, sokszor díszesen zománczolva, drágakövekkel kirakva, de a nemes, értékes anyagnál fogva ez utóbbiak inkább fölkeltették a bírvágyat, későbbi időben beolvasztották, átalakították őket, úgy hogy elterjedésöket, fejlődésöket, formáik sokaságát a szerényebb anyagból készültek, a melyek nagyobb számmal maradtak fönn, jobban föltüntetik. Formájuk eredetileg az antik korsókkal megegyezett, eredeti fejlődésük a VIIÍ. századdal kezdődhetett és egy, a VIII. vagy IX. századból fönnmaradt példány, a melynek nyilasa oroszlánfőben végződik, jelzi a további fejlődés útját.

2 Azt látjuk ugyanis, hogy ezek a vízöntő edények néha emberi, túlnyomó számban azonban állati alakokat öltenek. A középkor alkotó ereje e fölfogásban teljesen eredeti módon jelentkezik. A klasszikái ókor is fölhasználta az állati formákat művészi iparában, de csak egyes tagokat, részeket alkalmazott, még pedig olyan módon, hogy azok eredeti funkcziója megegyezett azzal a tektonikai jelentőséggel, a melyet reá ruháztak. Az ókori fölfogással nem egyezik meg például az, hogy négylábú állat, ló, oroszlán és egyéb, vagy a teljes emberi alak szolgáljon vízöntő edényül. Ezzel szemben méltán gondolkodóba ejthet az a tény, hogy az őskori művészetben nem ritkán találkozunk meglepően hasonló alakítású edényekkel. Ilyenek például a trójai, női alakot példázó agyagedények, vagy a bronzkori madáralakú' bronzedények. Nem ez az egyetlen analógia, a mely az őskor és a középkor művészete között fönnáll.

3 Mind a kettőben valami friss, fegyelmezetlen erő, naivitás nyilatkozik meg, tárgyi érdeklődés, kezdetleges ábrázolási ösztön, a melyet a művészet fejlettebb fokán a finomabb formaérzék ha nem is nyom el teljesen, de szűkebb korlátok közé szorít. Mire vezethető ez alakos korsók eredete vissza? Egyelőre csak azt mondhatjuk, hogy ama sok tényezőnek az eredményei, a melyekben a román ízlésű művészet csiráit keresnünk kell. Sok ilyen edényt őriznek az északeurópai múzeumokban, régi norvég oklevelek, egyházi művek és sagák megemlékeznek 1 Kraus, Real-Encyklopädie der christlichen Alterthümer, I. kötet, 72. I. 2 V. ö. Gay, Glossaire archéologique, I. kötet, 14. 1. ; Clemen, i. h. 46. 1. 3 Szinte megkapó módon illusztrálja a középkori és őskori érczművek hasonlóságát, a bergeni múzeumnak egy madáralaku aquamaniléja, l. Bergens Museums Aarsberetning for 1891, Nr. $., Ill-ik táblai, 5. sz. Budapest Régiségei. VII. 12