Budapest Régiségei 4. (1892)

Havas Sándor: Visszapillantás az 1889-1892. évek eseményeire ; A főváros budai részének régi topographiája 3-30

19 idejében, de a nyolcz század, illetőleg ezer év alatt, mióta itt Magyarország fővárosa kezdett épülni. A következő nemzedék irgalmatlanul dúlja föl az előbbinek hagyatékát, mindegyik valami újat, maradandót akar alkotni, meg sem gondolva, hogy majdan az ő műve is ép oly nyomtalanul fog elpusztulni. Midőn azonban így elképzelem magamban a régi állapotokat, önként támad bennem a gondolat, valljon az araviskok «bude»-iknek emléke nem-e maradt meg a Buda névben? Ezen «bude»-k a későbbi Eczelburggá lett római castellum körül vagy ennek tövében állhattak nagyobb csoportban, meg voltak még midőn a hunok ide hatoltak ; meg voltak kétségen kívül még későbben is, mert Aquincum kelta lakossága, ámbár megfogyva és elszegényedve, de bizonyosan megmaradt még az avarok idejében is ; ez a hódítóknak nem állott ellen, ezek tehát a lakosságot annál is inkább megkimélték, mert szolgákra és munkás kezekre szükségök vala. Nem-e lehetséges, hogy midőn a hunok, de még inkább az avarok hallották, hogy a benszülöttek saját lakhelyeiket «bude»nek hívják, azokat ők is annak nevezték, és telepük eképen kapta a «Buda» nevet és ez megmaradt tovább a nép ajakán, úgy hogy Anonymus is csak a «vár» szótagót ragasztá hozzá, mert az ő korában valóban vár volt, ellenben a nálánál régiebb szt. Gellért-legendában és II. István 1124. évbeli oklevélben «Buda» mint már általánosan használt elnevezés fordul elő. Lehet, hogy Horváth István szerint a város «Bud» nevű személytől kapta a nevét, de itt az a baj, hogy ilyen történelmi személyt mi nem ismerünk, pedig nagy embernek kellett volna lennie, hogy egy ilyen város tőle neveztessék el. A valószínűség az én most előadott föltevésem mellett szól, — a kérdés legtermészetesebb magyarázatát akartam adni. Különben az olvasó Hampel József szakavatott tollából ugyané füzetben bővebb értesítést vesz az eraviscus népről és emlékeiről. Ö és Pulszky Ferencz vezették be a keltákat a magyar történelembe, melyből ezentúl nem hiányozhatnak. A fentebbiekben én csupán fővárosunk akkori helyrajzi viszonyaihoz akartam néhány adattal szolgálni ; most még csak az araviskok nemzetiségi kérdéséhez van néhány szavam. Ez tulajdonkép nem kérdés, mert abban nincs kétség, hogy az araviskok kelták valának. De Tacitus tudósítása, ki Germaniaja 27. fejezetében rólok azt mondja, hogy az ősi germán törzszsel nyelvben és szokásaikban egyeznek és nem tudni, vájjon az araviskok az osoktól költöztek-e el Pannoniába, vagy pedig az osok szakadtak el az araviskoktól — e tudósítás nyomán azt lehetne hinni, miben azonban a német ethnographusok maguk sem hisznek, hogy az araviskok németek voltak. Ennek azonban ellentmond minden, mi az újabbkori régészeti kutatások következtében napfényre került. Tacitus sem mondja egyenesen, hogy a két törzsnek nyelve német, hanem hogy egy