Budapest Régiségei 3. (1891)
Kuzsinszky Bálint: Az aquincumi amphitheatrum ; Függelékül: két lakóház az 1890 és részben 1891-ki papföldi ásatások 81-139
talanság volna, ha ezen, a természetes érzelemmel oly annyira ellenkező, vérengzéseket a mai humanistikus fogalmak szerint akarnók megítélni. A római világ szemében sokkal ártatlanabbaknak látszottak, mint a minők tényleg voltak. Hogy megértsük, tudnunk kell, kikből állottak rendszerint a szereplők. Elítélt gonosztevőkből, hadi foglyokból és rabszolgákból, tehát azon néposztályhoz tartozókból, mely egyáltalán semmiféle jogokkal sem bírt, s kiknek existentiájuk — mint Friedländer találóan megjegyzi — a társadalomra úgyis közömbös vagy ártalmas volt. Mindenesetre akadnak köztük szabad emberek is, kik önként adták fejőket e mesterségre (auçtorati), de ezek többnyire bukott egyének, kiknek már nem volt mit veszteniök, vagy pedig olyanok, kiket fékhetetlen szenvedélyök hajtott ilyen önmegbecstelenítésre. E szenvedély hatalmát a császári korban mi sem illustrálja világosabban, mint a legmagasabb családok tagjainak nyilvános fellépése az arénában. S e tekintetben nem tettek kivételt még a nők sem. A gladiátori vívás mestersége valóságos sporttá vált. A rossz példával maguk a császárok jártak elől. Commodus már annyira ment, hogy palotájából a gladiátori iskolába költözött át. Ugyancsak Commodusról közli Cassius Dio azt a hiteles adatot, hogy sajátkezűleg szúrt le egy napon öt nilusi lovat s más napokon két elefántot, egy zsiraffot s néhány orrszarvút. Ily körülmények között vajmi csekély érvénye lehetett a törvénynek, mely becstelenséggel (infamia) sújtotta a szereplőket. Az érdeklődés emelkedése természet szerint fokozta a ragaszkodást a vérengző mesterséghez. Mi több, valóságos szenvedélylyé vált az. S ez könnyen érthető. Gladiátornak lenni a legtöbb esetben igazi szerencsét jelentett. A nők körében a legkedvesebb emberek voltak. Izmos alakjuk biztosította számukra a győzelmet olykor még a legmagasb rangú nőknél. A régi írók e részben nem egy pikáns történetkéről értesítenek. Mindenesetre jellemző az akkori közerkölcsökre az a hír, hogy Marcus Aurelius feleségének, Faustinanak állítólag Cajetában viszonya volt hajósokkal és gladiátorokkal s hogy Commodus tulajdonképen gladiator gyermeke. Népszerűségük egyébként általános volt a társadalom minden osztályában. A költők megénekelték, alakjaikat a művészek színházakban, síremlékeken, palotákban és templomokban szobormüvekkel, mozaikkal és festményekkel megörökítették. Még a házi és konyha-berendezés tárgyain is ott találjuk. Nemcsak Róma, hanem, mint a leletek bizonyítják, a legtávolabb eső provinciák is el voltak árasztva edényekkel, melyeknek megszokott díszítményét képezték. E mellett nem maradt el az anyagi haszon sem. Mindig az a remény táplálhatta a gladiátorokat, hogy a küzdő teret mint szabad emberek s meggazdagodva hagyhatják oda. Ilyenkor fegyveröket Hercules t em plomában függesztet-