Országgyűlési Napló - 2022. évi tavaszi ülésszak

2022. március 10. csütörtök - 234. szám - Magyarország köztársasági elnökének választása - ELNÖK:

143 útja nem könnyű, de világos. Romsics Ignácot idézve én is kérem, hogy magyar a magyarban ne ellenséget, hanem egy másik embert lásson. (Taps az ellenzék soraiban.) Mint ahogy a természet a maga erejét, szépségét és gazdagságát a sokféleségből meríti, mint ahogy a sokféleség pusztulása a környezet leépülésének oka, a társadalmi sokféleség a sikeres országok ismérve. A sokféleség elnyomása pedig biztosan a katasztrófához vezet. E pluribus unum, azaz a sokból egy, az a latin mottó, amely kifejezi a gondolatot, hogy a sokféleségből, annak megőrzéséből, nem pedig az egyhangúságból, a magunkfajta uralmából a magukfajta fölött kovácsoljuk az egységet. De hogyan lehet ellátni a másik feladatot, az államszerkezet demokratikus működése feletti őrködést? Persze, sokat segítene, ha az Alaptörvény, ami egy érvényes törvény, ezért rendelkezéseit be kell tartanunk (Gulyás Gergely tapsol.), egyúttal megfelelne a hitelt érdemlő alkotmány általánosan elfogadott ismérveinek. Az alkotmány feladata a politikai hatalom korlátainak kijelölése. Egy demokráciában nem a kormány vagy a törvényhozás mondja meg, hogy saját maga mire jogosult, hanem a nemzet dönti el, mire ad felhatalmazást a törvényhozásnak. Nem az Országgyűlés hozza létre az alkotmányt, hanem az alkotmány hozza létre az Országgyűlést. (Moraj a kormánypártok soraiban.) Az Alaptörvény, ami most minden hatalmat az Országgyűlés kezébe ad, a kecskére bízza a káposztát, hiszen minden hatalom, még a legjámborabb is szeretne szert tenni a lehető legnagyobb hatalomra. A bebetonozott hatalom pedig a korrupció melegágya. Mint ahogy a nagy angol történész, Lord Acton fogalmazott: „A hatalom korrumpál, az abszolút hatalom pedig abszolút korrumpál.” Az alkotmány tehát nem a hatalom szervezeti és működési szabályzata, hanem megállapodás a nemzet és a hatalom között, amiben a nemzet felhatalmazza a hatalmat az ország ügyeinek intézésére az alkotmányban kijelölt korlátok között. Sok szó esett az elmúlt években a demokráciáról, a jogállamiságról, a fékekről és az ellensúlyokról. Ezek nagyon fontosak, de nem ezek hozzák létre a nemzet megbékélését, hanem a megbékélés hozza létre azt a közmegegyezést, amire aztán ezeket az intézményeket fel lehet építeni. Ha nem tudunk kijönni egymással, nincs az a fék, nincs az az ellensúly, ami megmentene minket. Amikor szinte az egész világot eluralja az erőszak, amikor járvány söpör végig, amikor a háború és a természet rombolása milliókat tesz földönfutóvá, amikor gazdasági válság egyre szaporábban és mélyebben követ gazdasági válságot, hol, miben találunk enyhületet? Abban, hogy lemondunk emberségünkről, méltóságunkról, a szeretetről és az igazságról, hogy aztán utat adjunk a gyűlöletnek? Biztos, hogy nem. A kihívásra az egyik válasz, hogy a hatalmat mindenre felhatalmazzuk, hogy döntsön, mi legyen, mi pedig engedelmeskedünk. Ez az illiberális válasz, és ez a lehető legrosszabb, mert nem az egyetértésre, hanem az egyhangúságra törekszik, szembeszáll azzal a sokféleséggel, ami a természet és emberi természetünk lényege, nem tiszteli az ember lelkiismeretének és szabad akaratának szuverenitását, hanem mindkettőt a hatalom szuverenitása alá rendeli. (10.10) De hát akkor mi a jó válasz? Először is az, hogy ne csorbítsuk, ne rongáljuk azt, amiben a közös megegyezés már régen létrejött. Óriási társadalmi megegyezés van Szent István óta abban, hogy mi, magyarok a Nyugathoz kívánunk tartozni. (Taps az ellenzék soraiban. - Szórványos taps a kormánypártok soraiból.) Nem Oroszország és nem Törökország a mi világunk, ahol a saját ellenzék fellépéseit is brutálisan, gyilkossággal és börtönnel torolja meg a hatalom, hanem a keresztény és felvilágosult Nyugat a mi közösségünk. Európai uniós tagságunkkal biztosítani tudjuk anyagi jólétünket, és a NATO szavatolja a biztonságunkat. Miért kellene mindezt félredobni egy orosz diktátor barátságáért? Másodszor: méltányosság nélkül nem lesz megbékélés, és megbékélés nélkül nem lesznek demokratikus intézmények. Kezdjük tehát a legalapvetőbbel, azzal, hogy minden magyar szavazata pont annyit ér, mint bármelyik másiké. Az nem lehet, hogy a mindenkori kormánypártra leadott szavazat az ellenzékre leadott másfélszeresét éri. (Moraj és derültség a kormánypárti padsorokban.) Az nem lehet, hogy az egyik könnyen eljut szavazni, a másik meg nem. Az nem lehet, hogy az egyik részesül kórházi ellátásban, a másik pedig csak hetek, hónapok múlva vagy egyáltalán nem. Az végképp nem lehet, hogy harminc, állig felfegyverzett kommandós betörjön egy szegényeket ápoló jótékonysági alapítvány munkahelyére. (Taps az ellenzék soraiban.) De az sem lehet, hogy minden hetedik honfitársunk mélynyomorban, napi 1750 forintból vagy még annál is kevesebből kénytelen ellátni összes szükségletét, hogy honfitársaink 74 százaléka jóval az Európai Unió szegénységi küszöbe alatt él, miközben mások több milliárd forintos jachton napoznak örömlányokkal (Moraj a kormánypárti padsorokban.), hogy családokat lakoltat ki és tesz hajléktalanná egy korrupt karhatalom a csalárd devizahitel-konstrukció alapján, hogy az embertelen végrehajtásokból egyesek sápot húznak. De az sem tűrhető, hogy tanárok ezreinek kell a polgári engedetlenség és a sztrájk eszközét választani, hogy megkapják a minimálisat, ami megilleti őket. Persze, lehet azt mondani, hogy mindez nem a köztársasági elnök, hanem a politika dolga. De nem! A méltányosság, az igazságosság, az emberi méltóság védelme erkölcsi feladat, ami nélkül a nemzet egységének látszata csak erőszakkal biztosítható. Nyújtsunk tehát kezet egymásnak, mielőbb törekedjünk történelmi sebeink kölcsönös megértésére és gyógyítására, és bízzunk egymásban még akkor is, ha a másik gyarló és esendő, még