Országgyűlési Napló - 2020. évi őszi ülésszak
2020. október 20. kedd - 157. szám - Az egyes kiemelt társadalmi csoportok, valamint pénzügyi nehézséggel küzdő vállalkozások helyzetének stabilizálását szolgáló átmeneti intézkedésekről szóló törvényjavaslat zárószavazása - A szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény és a Magyarország 2020. évi központi költségvetésének megalapozásáról szóló 2019. évi LXVI. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat általános vitája a lezárásig - DR. VARGA-DAMM ANDREA (független):
700 Köszönöm szépen, képviselő asszony. Tisztelt Országgyűlés! Most az elsőként felszólalásra jelentkezett független képviselő következik. Megadom a szót Varga-Damm Andrea képviselő asszonynak. DR. VARGA-DAMM ANDREA (független): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Ellenzéki képviselőtársaim olyan gazdagon mutatták be ennek a hivatásnak, ennek a problémakörnek a jellemzőit, s olyan gazdagon mutatták be mind a javaslatnak, mind a falugondnoki munkának és a kistelepülések problémáinak a körülményeit, hogy én nem is szeretném egyiküket sem megismételni. Az biztos, hogy magam sem értem, hogy ezt a képzést miért kell központosítani. Picit más megvilágításba helyezném ahhoz képest, amit képviselőtársaim elmondtak. Egyrészről Magyarország nemhogy minden megyéje, hanem egy-egy kis mikrokörnyezet is más szocializációs adottságokkal bír, mint az ország más területén, 300-400 kilométerrel odébb. Nemcsak azt szoktam mondani, hogy Magyarországon magyarul kell élni, hanem azt is szoktam mondani, hogy Magyarországon belül minden területrészen úgy kell élni, hiszen egy nyugat-magyarországi kistelepülésen aránylag jobb körülmények között élő embercsoportnak más típusú problémái vannak, amit esetleg egy falugondnok el tud látni, mint mondjuk, az ukrán határ mellett egy kistelepülés rendkívül szegény, nehéz sorsú társadalmának. Ezért úgy gondolom, hogy feltétlenül fontos lenne a falugondnokok képzését abban a környezetben tartani és olyan hangsúlyokat megfogalmazni, ami az adott területen az ő hivatásuk magas szintű gyakorlásához szükséges. Hohn Krisztina képviselőtársam beszélt a kreditpontokról és a képzésről. Ilyenkor eszembe jut, hogy egy orvos, egy gyógyszerész és számtalan hivatásban dolgozó fejlődéséhez, képzési előmeneteléhez a kreditpontokat használjuk, és gyakorlatilag ezzel van biztosítva, hogy naprakész tudással bírnak és a szolgáltatásokat minél magasabb szinten végezzék, mégis azt gondolom, hogy egy rendkívül alulfizetett társadalomban, mint a falugondnoki közösség, ez olyan furán hangzik. Ráadásul tudhat a falugondnok szakmailag magas szinten, ezeket a vizsgákat leteheti a legkiválóbb eredménnyel, ha egy dolog hiányzik belőle, a szíve. A falugondnoki munkának 80 százalékban a szív az irányítója, s nem önmagában a szükséglet és az a szakmaiság, amivel felkészítik őt. Ha rajtam múlna, akkor minden egyes falunak - hiszen faluprogramról beszélünk - lenne falugondnoka, méghozzá olyan létszámú, ami szükséges. Ha rajtam múlna, kiterjeszteném a teljes falugondnoki hálózatot azokra a településekre, ahol például egyáltalán nincs tömegközlekedés. Tény, hogy a legnehezebb sorsú társadalmi csoportok a legkisebb településeken vannak, de ma sem értem, hogy ez a mostani törekvés miért csak 800 lélekszámról ezerre van, és miért nem az történt, hogy tíz év alatt egy ütemes programfejlesztést tettek volna, hogy amely települést falunak hívnak, annak legyen hivatásos falugondnoki rendszere, és ahol már 2500-an laknak, ott három-négy falugondnok. Mert mit pótolunk ezzel? Azt pótoljuk, hogy amikor azt látjuk télen, hogy a 86 éves asszonynak, aki csak fával tud tüzelni, nem füstöl a kéménye, és mínusz 9-10 fok van kinn, akkor biztos, hogy a nagyobb településen is van olyan ember, aki észreveszi, hogy neki oda kell mennie, hogy ne az otthonában fagyjon meg az az idős ember, aki valamilyen okból nem tudta a fűtését biztosítani. Amikor a kormánypárti képviselők erről az intézményről vagy bármilyen faluprogramról és -fejlesztésről beszélnek, akkor mindig elképesztően erőteljes öndicséret hangzik. Azt mondom, hogy ez valamennyi részben indokolt is, de azért mi egy tízéves kormányzásnak vagyunk a tapasztalatában. S ha ez a kérdés annyira fontos lett volna, amilyen hurráoptimizmussal hallottuk az előadásokat, akkor ma nem arról beszélnénk, hogy 800 helyett már 1000 fős lélekszámnál is lehessen falugondnok, nem arról beszélnénk, hogy ne 140 ezer forint nettó legyen a fizetésük, nem arról beszélnénk, hogy nem tudjuk helyettesíteni őket, nem arról beszélnénk, hogy óriási a fluktuáció, és nem arról beszélnénk, hogy közmunkásokat kell bevonni arra, hogy a falugondnoki tevékenység ellátásra kerüljön, hanem azokról a sikerekről beszélnénk, hogy ez mennyire jó, és hogy ez az intézmény is az, ami segíti visszatelepülni a városi magyar embert a kistelepülésekre. Hiszen ez is egy nagyon fontos tényező. (11.30) De ha megengedik, képviselőtársaim, pár adatot mondanék arról, hogy hová is jutott a magyar falu. A 2011-es népszámlálás idején a 200 fő alatti települések adták az ország településállományának 13 százalékát, de lakosságszámban csak 0,5 százalék volt. A ’70-es népszámlálás adatai szerint 113, az
