Országgyűlési Napló - 2020. évi őszi ülésszak

2020. október 6. kedd - 154. szám - A vad védelméről, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló 1996. évi LV. törvény módosításáról szóló előterjesztés általános vitája a lezárásig - ELNÖK: - MAGYAR ZOLTÁN (Jobbik):

417 ami ma még nincs meg. Tehát egész egyszerűen divattá érdemes, kell tudnunk tenni ezt a fajtát, elsősorban idehaza, Erdélyben, illetve remélhetőleg akár később szélesebb körben is, ahogy ezt például a pulinál vagy a magyar vizslánál már, hála a Jóistennek, megtapasztalhattuk. Tehát érdemes ezen az úton elindulni, és erre a személyes példamutatás is egy jó ötlet volt, amit itt több képviselőtársam is felvetett. De ez is oda vezethető vissza, hogy az állam felelősségét azért firtathassuk, tehát igenis, az államnak is megvan a lehetősége arra, hogy ezen a területen előrelépjen, és akár egyfajta marketingstratégiát alakítson ki a fajta köré. A másik, ezzel szorosan összefüggő kérdéskör pedig szerintem abból az ellentmondásból világítható meg leginkább, hogy az egyedszám még azért nem tűnik annyira tragikusnak, mint amennyire a törzskönyvezett egyedek száma mutatja. Tehát a két szám között azért egy jelentős ellentmondás van. Azt, hogy ez az ellentmondás miből fakad, azért mindnyájan tudhatjuk, akik részt vettünk itt az Országgyűlésben az ebtenyésztéssel kapcsolatos vitákon, mondjuk, úgy 4-5-6 évvel ezelőtt, amikor rendre félévente érkeztek be a különböző javaslatok. Ez nagyon leegyszerűsítve arról szól, hogy két táborra szakadt hazánkban az ebtenyésztés, két nagyobb táborra. Az egyik inkább nemzetközi jogosítványokkal rendelkezik, és a hazai hatóságok nem szeretik elfogadni az ő papírjaikat, a másik közösség pedig a kormánypártok kegyeiben van, viszont nemzetközileg nem nagyon használhatják az ő tenyésztői papírjaikat. Tehát ezen ellentmondásból jutottunk el oda, hogy rengeteg fajta tekintetében, nemcsak az erdélyi kopónál van ez így, bizony a törzskönyvezés, hogy mondjam, mindenképpen vesztett a presztízséből, és semmiképp nem egy olyan dolog, ami alapból következik, ha az ember egy fajtatiszta ebet választ maga mellé társnak. Ezt az ellentmondást is csak kormányzati szinten lehetne megoldani és kezelni, és akkor talán eljuthatnánk oda, hogy nem húszegynéhány erdélyi kopót törzskönyveznek évente, hanem elérhetjük azt a magasabb arányt, ami ildomos lenne, és ami más fajtáknál azért előfordul. Tehát arra biztatnám a kormányt, hogy tényleg dolgozza ki ezt a stratégiát, ami talán divatosabbá tudja tenni ezt a fajtát. A másik oldal pedig az, hogy rendet kell teremteni itt az ebtenyésztés környékén, le kell ülni minden egyes résztvevővel, meg kell találni azt az arany középutat, ami a tenyésztésben részt vevő szervezetek, egyének és a fajták érdekét is szolgálja egyébként. Amit még feltétlenül meg akartam említeni, az az, hogy nyilvánvalóan ezt a problémát nem most érzékeljük először, sem kormányoldalon, sem a tenyésztők részéről. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint amikor legutóbb hasonló témákról beszélgettünk itt a Ház falai között, akkor V. Németh Zsolt még államtitkári székből azt az ígéretet tette, hogy ez a probléma, mármint az, hogy az őshonos kutyáknak, kutyafajtáknak nincs gazdája, nincs kezelője, megoldódik, mert majd a nemzeti parkokhoz lesznek a fajták rendelve, mindegyik nemzeti parknak meglesz egy-egy őshonos kutyafajta-tenyésztési programja, a protokollja. Oda lesznek telepítve a legkiemelkedőbb egyedek, és ott egyfajta folyamatos, nemcsak tenyésztési program, hanem a szakmai szempontok szerinti szelekció és gyakorlatilag a jövő folyamatos alakítása is a feladatuk lesz. Ahhoz képest - ez legalább öt éve volt - ahány nemzeti parknál jártam azóta, akár munkából kifolyólag, akár magánemberként, én nem találkoztam egyetlenegy ilyen működő modellel sem, tehát gyanítom, hogy akkor egyetlen nemzeti parkunknál sem történt meg egyetlenegy őshonos magyar kutyafajta nemesítésének a beindítása sem. Ezt csak azért tartottam nagyon fontosnak elmondani, hogy egyrészt volt már kormányzati oldalról egy ilyen ígéret, még konkrétan a feladat végrehajtói is meg voltak nevezve, aztán sajnos költségvetési forrás és humán erőforrás nem lett melléjük helyezve. Tehát még véletlenül sem a nemzeti parkok felelősségét szeretném itt felhozni, csak azt akartam ezzel is jelezni, hogy nem egy új keletű problémáról van szó, már itt, konkrétan a Parlament falai között is legalábbis ígéret hangzott el a probléma kezelésére. (14.40) Aztán, ahogy már említettem, ez sajnos elmaradt. Így arra biztatnám önöket, hogy ezen, a problémának egy icipici törtrészét megoldani igyekvő javaslaton túl foglalkozzunk azzal, hogy hosszú távon fenntartható módon az állam miként tudja segíteni az őshonos kutyafajták túlélését, és a minőségük, a fajtajellegük megőrzését miként tudja elősegíteni. Ehhez pedig nyilván költségvetési forrásokat kell biztosítani, és jogszabályokat kell módosítani. Úgyhogy e mellett a jogszabály mellett vagy inkább ehelyett sokkal inkább arra biztatnám önöket,