Országgyűlési Napló - 2020. évi őszi ülésszak
2020. november 3. kedd - 161. szám - Az Eötvös Loránd Kutatási Hálózatnál foglalkoztatottak jogállásváltozásához szükséges egyes törvények módosításáról szóló előterjesztés általános vitája a lezárásig - DR. HILLER ISTVÁN, az MSZP képviselőcsoportja részéről:
1185 Köszönöm szépen, képviselő úr. Tisztelt Országgyűlés! Megadom a szót Hiller István képviselő úrnak, az MSZP képviselőcsoportja részéről, az Országgyűlés alelnökének. Parancsoljon, alelnök úr! DR. HILLER ISTVÁN, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Mindenekelőtt köszönöm szépen, hogy lehetővé tették, hogy felszólaljak. Azon gondolkodom, tisztelt képviselők, hogy mennyit ér egy ilyen vita. Nem azért, mert elnök úrral együtt 11 képviselő vesz részt rajta, hiszen tekinthetjük ezt egy olyan szakmai vitának, ahol valóban inkább az ezzel a területtel foglalkozók vesznek részt, amelynek eredménye aztán majd szavazásban ölt testet. Vagy tekinthetjük valami egészen másnak, nem egyszerűen csak egy beterjesztett törvényjavaslatról a házszabály szerinti beszélgetésnek, nézetkülönbségnek, nézetütköztetésnek, hanem valami olyasminek, hogy valóban hogyan gondolkodunk mindarról, ami - biztos vagyok, ebben közös a véleményünk - az ország egyik, ha nem legmeghatározóbb kincse és erőforrása, tudniillik a tudás és a tudásba fektetett energia. Addig, amíg nem derül az ki, hogy a Mátra egy nagy egységes aranytömb, vagy hogy az Alföld egésze alatt nem többrétegnyi olajmező húzódik, addig azt kell mondjam, hogy itt nem kormánypárti meg ellenzéki vélemény van, hanem tisztában kell lenni azzal, hogy nekünk ez jutott. Megjegyzem, ebben egyáltalán nem valamiféle hierarchiafelállítást látok, sokkal inkább egy ténymegállapítást. A vitánkat, a véleményünket nyilván ez ugyanakkor kell hogy befolyásolja. Az államtitkár úr feladatához híven előadta ennek a leírt törvénynek a tartalmát és a kormánypárti képviselők hasonlóképpen értelemszerűen védték, az ellenzék meg ezzel nem ért egyet. Elég unalmas ezt így felsorolni, ezért felszólalni felesleges - nem is tenném. Viszont annak a végiggondolása, hogy jót tesz-e az éppen regnáló kormány a magyar kutatással, annak végiggondolása, hogy valóban képesek vagyunk-e választáson innen és választáson túl közösen gondolkodni a magyar tudomány jövőjéről, ez megéri az esti ittlétet. Én sem meggyőződést, sem hitet, sem lelket nem látok a tisztelt kormánypárti előadásokban. Azt látom, hogy teljesítik a feladatot, abszolút precízen elmondják saját vélekedésüket, de én egy pillanatig nem látom, hogy önök ebben hisznek. Nem azért, mert egy vita akkor tükrözi a valódi és mély elkötelezettséget, ha valaki hangos szavakkal, gesztikulálással ordít, hanem mert egy idő után csak kialakul az emberben annyi tapasztalat házon belül és házon kívül, hogy látja, miért érdemes meghallgatni és úgy gondolni, hogy igen, ugyan nem értek egyet vele, de látom, tükröződik a hit, az, hogy ezért márpedig érdemes a csatatűzbe bemenni. Semmilyen módon nem tudom elfogadni azt az érvelést, hogy ennek a törvénynek a leglényege, történetesen, hogy a közalkalmazotti státuszból kivonják a magyar kutatókat és ez a versenyképességet növeli, ez a két dolog kapcsolatban lenne egymással. Egyszerűen nem látom azt az érvelést, amely azt bizonyítaná számomra, hogy akár ellenzékiként fogadjam már el azt a gondolatot, hogy ha megszűnik a közalkalmazotti státusza az én történészkollégáimnak, fizikus ismerőseimnek, akkor felszabadulnak valami olyan béklyó alól, ami aztán az ő kutatási tevékenységüket, teljesítményüket, a globális tudományos versenyben való részvételüket még jobban fokozza. Egyszerűen szerintem ez az érvelés a papírra leírt mondatokon kívül semmilyen, semmilyen tartalommal nem rendelkezik. Semmilyen módon nem látom azt bizonyítva, hogy amiről Pósán elnök úr beszélt, különböző országok példái - megjegyzem, ennek az ellenpéldáját is természetesen sorozatba lehetne venni - a magyar kutatókat felszabadítja, és jobb teljesítményre nemcsak ösztönzi, hanem teremti meg nekik a lehetőséget. Mert tudniillik ez például azt jelentené, hogy az 1992 és 2020 közötti magyar tudományos teljesítmény valamiféle lefogott, valamiféle lefojtott teljesítmény. Mindaz, ami történt az elmúlt több mint negyed évszázadban számos tudományterületen, egyébként önök által is messze elismert módon, az éppen csak egy kis szerencsével történt, mert ez az egész rendszer igazából lefojtotta a tudást. Ez nem igaz. Ez egész egyszerűen nem igaz! Más tekintetben nézzük az ösztönzőrendszert! Azt gondolom, hogy vannak olyan területei az életnek, ahol, ha előre megírjuk a szabályokat, sőt több pénzt helyezünk kilátásba, az kétségkívül növeli a teljesítményt. Kérem, helyezzük ezt most életszerűen ebbe a környezetbe, és ne úgy általánosságban mozogjunk! Az a furcsa, mondjuk, e tekintetben jó, hogy egyetemi világot látott, ismert embert, végül is mégiscsak egy nemzetközi hírű professzort, a Magyar Rektori Konferencia volt elnökét tisztelhetjük államtitkár úrban. A teremben egészen érdekes arány alakul ki, mert a
