Országgyűlési Napló - 2020. évi tavaszi ülésszak
2020. június 3. szerda - 134. szám - A kulturális örökség védelméről szóló 2001. évi LXIV. törvény, valamint a Budapest és az agglomeráció fejlesztésével összefüggő állami feladatokról, valamint egyes fejlesztések megvalósításáról, továbbá egyes törvényeknek a Magyarország filmszakmai tá... - ELNÖK: - L. SIMON LÁSZLÓ (Fidesz):
3289 (23.00) Hozzá kell tennünk, hogy egyáltalán nem biztos, hogy az a jó, ha a műemlékek nagy része az államnál van, mert az állam se feltétlenül tudja a műemlékeket felújítani ennyi vagyonelemmel. Én emlékszem, amikor egyszer a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt.-be bementem, és mondtam a vezérigazgatónak, hogy tudja-e azt, hogy a tési szélmalmoknál - Bakony, ha esetleg nem tudnák, hogy hol van - a kis családi ház portáján ülő bácsi árusítja a 200 forintos belépőjegyeket, amelyekre az van rányomva, hogy Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt., vagyis akkor még nem Zrt. volt ráírva, hanem csak Rt., mert egyébként a tési szélmalmok a magyar állam tulajdonában vannak, és az MNV Zrt. üzemelteti őket. Önmagában ez is életszerűtlen és nonszensz, nyilvánvalóan sokkal jobban járnánk, ha egy helyi civil szervezetnek odaadnák, és akkor ők hasznosítanák. Maradjon állami tulajdonban, mert nagyon szépek a tési szélmalmok, és ipartörténeti szempontból jelentősek, de hogy az üzemeltetésüket nem az állam nagy vagyonkezelő cégének kell elvégezni, az biztos. Amikor a nemzetivagyon-törvény vitája volt itt a 2010 és 2014 közötti ciklusban, akkor én felvetettem, és ezt a mai napig is tartom, hogy a kiemelt állami műemlékek esetében is nyugodtan oda kéne adni 50 meg 100 évre magántulajdonosoknak akár ingyen, de nem tulajdonba. Erre pozitív példát is tudunk, lásd a fehérvárcsurgói kastély, amely a család alapítványának a kezelésében van, és úgy újítják fel mint volt tulajdonosok, hiszen Károlyi Györgynek, az alapítvány alapítójának a nagyapja, Károlyi József Fejér megyei főispán volt a kastély tulajdonosa, és a második világháborút követően vették el tőlük a kommunisták a kastélyt. Tehát az unoka családi alapítványa működteti ezt a kastélyt, a felújításához nemzeti, európai uniós és saját forrásokat is igénybe véve, és neki ez egy szívügye, ez egy lelki ügye, hogy a nagyapjának meg a dédapjának meg az ükapjának a kastélyát rendbe tegye és jó állapotban tartsa. Tessék elmenni! Gyönyörű, rendben van, és hála a Jóistennek, az állam segítségével folytatódni is fog a felújítása. Tisztelt Képviselőtársaim! Igenis, azt is meg kell fontolnunk, hogy ezt a hihetetlen sok állami tulajdonban lévő műemléket, amivel az állam nem tud mit kezdeni, nem biztos, hogy jó, ha nem adjuk oda olyan magántulajdonosoknak, nem tulajdonba, hanem vagyonkezelésbe, akik egyébként felújítják és hasznosítják. (Csárdi Antal: Pont ez nincs benne a törvényjavaslatban!) Tessék megnézni, hogy működnek Skóciában a kastélytúrák! Ha a kastélytúrák esetében önök elmennek meglátogatni egy kastélyt, vagy menjenek el Franciaországba, és a Loire menti kastélyokat nézzék végig, a legtöbb esetben magántulajdonú kastélyba fognak bemenni, belépőjegy ellenében. A magánlakosztályokat nem tudják megnézni, de a könyvtárat, a hallt, a fogadóteret, a lépcsőházat, esetleg még a konyhát is meg tudják nézni, és bizony ezt nálunk is meg lehetne oldani. Sorolhatnám önöknek a nagy értékű állami ingatlanokat, amelyekhez évtizedek óta nem nyúltunk hozzá, és valószínűleg a nemzeti költségvetésből meg az uniós költségvetésből se lesz elég forrásunk mindegyiknek a felújítására. Helyi önkormányzatok. Hát, Arató képviselőtársam, teljes félreértés az, amit ön mond, hogy az állam eltolja a felelősséget, és ráhárítja az önkormányzatra a terhet. Hát, ez csacskaság! Sőt, ez a törvényjavaslat lehetőséget nyújt arra, ha elfogadjuk, hogy a helyi védettség még erősebb legyen, és a helyi védettséget ne becsüljük le. Mondok önöknek egy példát. Amikor sok évvel ezelőtt még nem voltam képviselő, dolgoztam a Velencei-tó környékének szőlő- és borkultúrájáról szóló könyvön Lukács László néprajzprofesszorral és Ambrus Lajos barátommal közösen, és akkor én évekig fotóztam a Velenceitó környéki régi présházakat és pincéket. Azt csináltam, hogy lefotóztam ősszel őket, aztán télen, aztán tavasszal, különböző évszakokban és különböző szituációkban, és volt olyan az egykori védett pincesoron, amit még a VÁTI a ’70-es években mért föl, volt olyan gádoros pince - nem tudom, ez a fogalom mond-e önöknek valamit -, amely gádoros pincét lefotóztam ősszel, majd tavasszal mentem, hogy szép időben újra lefotózzam, és nem volt ott a pince. Felhívtam a polgármestert, és mondtam, hogy nagy baj van, polgármester asszony, ez és ez a pince eltűnt; tudtam a helyrajzi számot is, mert ott volt előttem a VÁTI-nak a felmérési rajza. A polgármester asszony visszahívott negyedóra múlva, és azt mondta, hogy Laci, semmi gond nincsen, minden rendben van, hiszen volt engedélyük
