Országgyűlési Napló - 2020. évi tavaszi ülésszak
2020. május 19. kedd - 130. szám - Egyes törvényeknek az örökbefogadások elősegítésével összefüggő módosításáról szóló törvényjavaslat általános vitája a lezárásig - ELNÖK: - DR. VARGA-DAMM ANDREA (Jobbik):
2790 vannak előremutató elemek, de húszéves tapasztalatom az, hogy a magyar örökbefogadási rendszer ebben a formában még mindig nem a gyermekek érdekét szolgálja. Minden alkalommal minden felszólaló mindig kifejezi: az örökbefogadás a gyermekek érdeke. A szülők ebben - bocsánatot kérek mindenkitől - segédszemélyzet. A gyermek az, aki ki van szolgáltatva a világnak, nincs cselekvőképessége, nincs még oly tudata, hogy felfogná, hogy mi történik körülötte. És míg az egyik gyermek, aki olyan családba születik, ami szerencsére nagyszerű anya és apa, akik tervezték, várták, fogadják, és boldoggá teszi az életüket, addig van más gyermek, aki ezt nem kapja meg, hiába egy anya és egy apa áldásos tevékenysége alapján megfogant. Amikor világra jön, akkor mégsem azok a körülmények fogadják, ami másnak esetleg kijár. Ugye, háromféle olyan helyzet van, amikor örökbe lehet adni egy gyermeket: amikor a születésekor elhagyják, amikor árva lesz, és nincs családtag, aki őket nevelje, a harmadik mód pedig az, amikor egy gyermeket a saját családjától, szüleitől el kell venni, mert alkalmatlanok a gyermeknevelésre, és veszélyeztetik a gyermek fejlődését valamilyen okból. Amikor a születésről beszélünk, és otthagyják a gyermeket, és a szülő, az anya nem volt arra felkészülve, hogy esetleg egy nyílt örökbefogadással, előkészítve a szülés előtt a folyamatot, azonnal családot találjanak - mert az a szerencsésebb eset, ha már belátja az anya, hogy nem kívánja a gyermekét nevelni, akkor maga gondoskodik arról, hogy keressen ő egy családot, akikben megbízik, és rá meri bízni a gyerekét, tehát -, marad az otthagyom valahol, rosszabb esetben inkubátorban, jobb esetben megbeszélve egy kórházi nővérrel vagy orvossal. Most erről a kérdésről szeretnék először beszélni. Attól a pillanattól kezdve, hogy a szülő kimondja: nem viszem haza, az én elveim szerint a szülőnek másodrangúvá válnak a jogai. Tehát, ha ezt ebben a kérdésben nem mondjuk ki, hogy a gyermek az uralkodó és a szülő másodrangú, akkor ezt a rendszert soha nem tudjuk gyermekközpontúan felépíteni. És nem fogadom el azt, hogy ebben a szabályban is az van, hogy ennyi meg annyi meg amannyi időt adok arra, hogy meglátogassa a gyereket, mert a gyereknek a szülőtől való távollétében még egy nap is sok, nem három hónap, négy hónap, öt hónap, nyolc hónap, bármennyi! Az a szülő, aki azt mondja, hogy most azért hagyom itt a gyermeket, mert még nem tudom, nem tudtam a terhességem alatt, és még idő kell ahhoz, hogy kialakítsam azokat a feltételeket, ahová haza tudom a gyereket vinni, az is egy más történet, de azért azt nehezen tudjuk elképzelni, hogy egy ilyen szülő kéthetente legalább ne látogassa meg a gyerekét. Tehát én azt szeretném, ha az egész örökbefogadási rendszernek ez a fejezete, amikor a gyermekeket otthagyják, és úgy kerülnek bele ebbe a rendszerbe, hogy talán egyszer örökbe fogadható lesz, akkor igenis a szülővel szemben szigorúnak kell a rendszernek lenni! A szülővel szemben elvárásoknak kell lenni! Ennél nagyobb kincs, hogy az ember kap egy gyereket, nincs a földön! Tehát az, amikor az van a szabályba írva, hogy ha három hónapig nem találják a szülőt, akkor mi van - micsoda?! Keresgetjük a szülőt?! Adott erre a gyerek felhatalmazást? A mostani szabály is erről szól, tehát nehogy félreértsenek! Én a mostani szabályt is kritizálom meg a legközelebbit is. Hát kik vagyunk mi?! Mint társadalom? Mi az intézményrendszer? Miért kéne keresgetni egy szülőt?! Hát elfelejtette, hogy lett egy gyermeke?! Nem keresgetünk senkit, kérem szépen! Nem keresgetünk! Az a szegény gyerek, aki szerencsétlen sorsban jött világra, mert ugyan a természet létrehozta őt, de az az ember, a cselekvő ember, akinek ő nem kell, arra nem várunk, és nem keresgetjük! Mert a gyereknek minden áldott nap, amit ott tölt egy intézményben a szülői otthon nélkül, az a hátrányára válik. Hány, hány, hány tanulmányt olvastak arról, hogy egész életünket az első három év tapasztalatai határozzák meg? Hány ilyet? Bizonyára mindannyian olvastak ilyet. Nem létezik - még akik nem is foglalkoznak ilyen kérdéssel -, hogy nem találkoztak ezzel. Ezért én, bár üdvözlöm ezt a javaslatot, de azt gondolom, hogy ebben a kérdésben el kell kezdeni egy komolyabb rendszerszintű változtatást arra, hogy a másodrangú szerep, mert abban a pillanatban
