Országgyűlési Napló - 2013. évi téli rendkívüli ülésszak
2013. december 16 (337. szám) - A Magyarország Kormánya és a Koszovói Nemzetközi Biztonsági Erő (KFOR) között a Koszovó felett kijelölt légtérben egyes léginavigációs szolgálatok nyújtásáról és egyéb kapcsolódó tevékenységek ellátásáról szóló Végrehajtási Megállapodás kihirdetéséről... - ELNÖK (dr. Latorcai János): - DR. JÓZSA ISTVÁN (MSZP): - ELNÖK (dr. Latorcai János): - DR. GAUDI-NAGY TAMÁS (Jobbik):
116 Jelen esetben nagyon komoly örömömet és megelégedettségemet kell kifejeznem, hogy Magyarország arr a az útra lépett, hogy szinte az elsők között ismerte el Koszovó függetlenségét. Most már több mint száz ENSZtagállam hasonlóképpen cselekedett. Koszovó példája egy jó illusztráció arra, hogy a lehetetlennek tűnő dolgok is megvalósulhatnak rövid időn belü l. Felteszem a költői kérdést: ki gondolta volna azt, mondjuk, az 1990es évek közepén, amikor a volt jugoszláv polgárháború legvéresebb időszaka zajlott Boszniában, hogy a Szerbia részét képező Koszovó gyakorlatilag egy önálló állam lesz néhány éven belül ? Bár hozzá kell tenni, hogy nagyon komoly véres atrocitásokra is sor került, és közbe kellett avatkozni a nemzetközi közösségnek, de ennek tulajdonképpen egy nagyon komoly előtörténete van. Nyilván ezt teljes mértékben nem szeretném végigmondani, de a lén yeg az, hogy a koszovói albán közösségnek nem hullott az ölébe az önrendelkezés. Ezt tulajdonképpen saját maguk harcolták ki egyrészt azon alapelv megvalósításával, amit sokan elmondunk, és elmondja Z. Kárpát Dániel képviselőtársam is, hogy lényegében azon múlik egy nemzeti közösség megmaradása, hogy vajon tude kellő számú népszaporulatot letenni az asztalra. Koszovóban ez történt. Aki járt Koszovóban, az tudja, hogy ez mit jelent. Én jártam, elmondhatom büszkén, hogy tavaly elég alaposan körbejártam Koszo vót és az északi szerbek által lakott részt is. Meg kell mondanom, hogy teljesen szembeötlő az a virulens életerő, ami a szerb közösséget jellemzi. Egy példát szeretnék csak elmondani. Peja városát, amely DélKoszovóban található, színtiszta albán közösség lakja, és este 11 óra körül tele van a város babakocsit toló felnőttekkel, kisgyerekekkel, jó hangulatú, életerős családokkal, fiatalokkal, duzzad az életerőtől Koszovó. Nyilván ehhez kellett az is, hogy az Amerikai Egyesült Államok stratégiai érdekeivel egybeessen a koszovói függetlenség. Az ott megtalálható értékes ásványkincsek nyilván felkeltették az amerikai konszernek és a fegyveripar érdeklődését, ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a kiszolgáltatott albán embereket megvédték. Hozzáteszem, éppen nemr ég fedeztek fel egy tömegsírt DélSzerbiában, ahol szintén kivégzett koszovói albánokat találhattunk, az ő tetemeik ott nyugszanak. Mindenesetre Magyarország jól teszi tehát, hogy egy ilyen állammal szerződéses viszonylatba lép és különösen jól teszi, ha e zt a léginavigációs szolgálatok nyújtása terén kötendő egyezséggel teszi. Itt gyakorlatilag a KFOR, tehát a koszovói nemzetközi biztonsági erő és Magyarország kormánya közötti egyezményről van szó. Ez burkoltan azt is jelenti, hogy Magyarország egyetért az zal, hogy van létjogosultsága egy olyan nemzetközi beavatkozásnak, amikor egy nemzeti közösség létének megóvása érdekében beavatkozik, belép a NATO. Hozzáteszem, azért itt talán már kevesen emlékeznek erre, hogy amikor Magyarországot frissen belökték a NAT Oba egyébként egy érvénytelen népszavazás eredményeképpen 1997ben, akkor mindjárt utána ’98ban, szinte napokkal utána az első Orbánkormány időszaka alatt egy válaszút elé állították Magyarországot, és arra kényszerítették, hogy adjon légteret és leszál lóhelyet a NATOgépeknek, amelyek Szerbiát bombázták a koszovói konfliktus miatt. Ez egy eléggé ambivalens időszak volt, hiszen ezek a bombázások gyakorlatilag magyarlakta részeket érintettek. Én ismerek olyan délvidéki magyarokat, akik elmondják, hogy ez úgy történt, hogy kiültünk a teraszra, elővettünk valami jó pálinkát, és néztük, hogyan húznak el a repülők fölöttünk, hogyan bombázzák szét a szomszédos épületeket, kockáztattunk, és volt, aki kockáztatott és meg is halt. Az újvidéki hidat lerombolták. Ho zzáteszem, a magyar diplomácia és a magyar államvezetés egy óriási hibát követett el, hiszen lehetőség lett volna arra, hogy azt mondjuk, van egy veszélyeztetett közösségünk, a délvidéki magyarság. Az akkor még nagyobb lélekszámú volt, nem annyi, mint most , ez a körülbelül 300 ezer fő még jó 100 ezerrel több volt. Már akkor megfigyelhető volt, hogy vágóhídra viszik a magyar fiatalokat a Horvátországgal szembeni háborúban, Boszniába is besorozták őket, a boszniai háborúba is vitték őket, Koszovóba is vittek magyar katonákat. El kell mondanom, hogy ilyen történeteket is tudunk, hogy a szerb tisztek mániákusan ragaszkodtak ahhoz, hogy magyar tisztiszolga legyen mellettük, mert csak bennük tudtak igazán megbízni és ők voltak a legjobb katonák. Egyébként Szerbia fölött egyedül egy lopakodót lőttek le, azt is egy délvidéki
