Országgyűlési Napló - 2012. évi őszi ülésszak
2012. november 13 (237. szám) - A magyarországi németek elhurcolásának emléknapjáról szóló országgyűlési határozati javaslat általános vitája - ELNÖK (Jakab István): - VÁGÓ SEBESTYÉN (Jobbik):
3454 A határon túli magyarok sorsát meghatározta a továbbiakban, hogy a szomszédos országok a magyarországi németek kitelepítés ét precedensnek tekintették. Csehszlovákia például egy úgynevezett kölcsönös szlovákmagyar lakosságcsere kikényszerítésére használta fel a magyar kormánnyal szemben. A kitelepítés elrendelése és lebonyolítása klasszikus jogelveket hagyott figyelmen kívül. Ezek egyike volt a személyes adatok bizalmas kezelésének követelménye is. A rendkívül kedvezőtlen múltbeli tapasztalatok hatása megmutatkozott a rendszerváltás utáni kisebbségi autonómiarendszer kialakításakor, amikor a kisebbségi szervezetek következetes en elutasították az érintett lakosság bármiféle névjegyzékbe vételét. A kitelepítésről szólva nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a második világháború után Európában a német etnikum és a magyarság eredeti lakhelyén való létének brutális, kegyetlen fels zámolását szenvedte el. Biztosíthatom a kitelepítést nem szenvedett, ma is velünk élő német ajkú állampolgártársainkat, de a Németországba kitelepített, és ma ott élő magyarországi és nem Magyarországról származó németeket is, hogy tragédiájuk ugyanúgy mél yen érint, és fájdalommal tölt el, mint a hazánkon kívül élt, és a szülőföldjükről a németekhez hasonlóan elűzött magyarok sorsa. A törvényjavaslat elfogadása példaértékű gesztus a kitelepítés során életüket vesztett, avagy a ma is élő, szülőföldjükről erő szakkal elűzött német ajkú honfitársaink felé. Kérem képviselőtársaimat, hogy a törvényjavaslatot támogatni szíveskedjenek. Köszönöm szíves figyelmüket. (Szórványos taps a kormánypárti padsorokban.) (1.40) ELNÖK (Jakab István) : Köszönöm, képviselő úr. Tisz telt Országgyűlés! Felszólalásra következik Vágó Sebestyén képviselő úr, Jobbikképviselőcsoport. Öné a szó. VÁGÓ SEBESTYÉN (Jobbik) : Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Igen, igaz az, hogy történelmi szörnyűségekről, mint a kitelepítés is, kötelességünk meg emlékezni, és igenis vita formájában be kell hozni ide az Országgyűlésbe. Ellentétben a Demokratikus Koalícióval, illetve a független képviselőkkel, én nem gondolom azt, hogy bármiféle háborús bűn indokolttá tehetné a kollektív bűnösség elvé t. Erre azt tudnám mondani, hogy ez inkább egy ószövetségi, dühös, “szemet szemért, fogat fogért” elvet érvényesít, amit a megváltás óta mi, keresztény emberek nem alkalmazunk, és nem is vesszük szívesen, ha valaki ezt alkalmazni szeretné. Amikor tragikus történelmi eseményeket vizsgálunk - és az előbb hallhattunk egy elég bő tájékoztatást arról, hogy milyen történelmi körülmények is voltak azok, amik indokolttá tették a mai napirendet , akkor nem feledkezhetünk meg azokról a kérdésekről sem, hogy egy trag édia olyan, mint egy vízbe dobott kő, amitől a hullámzás elindul. Sajnos ezek a hullámok nemcsak azokat az embereket érik, akik közvetlen áldozatai akár egy kitelepítésnek, hanem még nagyon sok társadalmi réteget érinthet, beszélve akár azokról a német ajk úakról, akiket nem telepítettek ki és az országban maradtak, beszélve akár azokról a magyarokról, akár a felvidéki magyarokról, akiket betelepítettek ezekre a településekre, sőt én még idesorolnám azokat a magyarokat is, akiket ÉszakkeletMagyarországról t elepítettek át akár nyugatmagyarországi sváb településekre. Kezdjük is a sort! Szóba kerültek már ebben a vitában a népszámlálási adatok. Említsünk meg még egy népszámlálási adatot, ez az 1949. évi népszámlálási adat, ahol az előbb felsoroltakkal ellentét ben már csak 22 455en merték magukat német anyanyelvűnek és 2600an merték magukat német nemzetiségűnek vallani. A statisztikai adatokat és az előző népszámlálási adatokat ismerve tudjuk, hogy sokkal többen maradtak benn német ajkú állampolgárok Magyarors zágon, de ők ezekben az állapotokban - jogosan - nem merték vállalni származásukat, nem merték vállalni identitásukat, mondhatnánk azt is, hogy az identitásukat le kellett tagadniuk. El tudjuk képzelni azt,
