Országgyűlési Napló - 2012. évi tavaszi ülésszak
2012. március 6 (169. szám) - A cukorgyárak privatizációját, valamint Magyarország Európai Unióhoz történő csatlakozása óta a közösségi cukorreformok során képviselt magyar álláspontot értékelő, és annak itthoni következményeit feltáró vizsgálóbizottság vizsgálatának eredményéről ... - ELNÖK (Jakab István): - FONT SÁNDOR, a vizsgálóbizottság társelnöke, a napirendi pont előadója:
1298 Szinte mondhatnám azt, hogy egyperces néma felállással ad ózzunk azon cukorgyárak emlékének, amelyek hosszú időn keresztül meghatározták Magyarország agrárpolitikáját, és sajnos bezárásra kerültek. Itt fel is olvasnám őket bezárásuk sorrendjében: 1997ben történik az első bezárás Ercsi és Mezőhegyes esetében, 199 8ban Sarkad, 1999ben Selyp és Sárvár, 2002ben Ács, 2004ben Hatvan, 2006ban Kaba, 2007ben Szolnok, majd 2008ban Szerencs és Petőháza kerül végleges bezárásra Az egyedül talpon maradt, a tizenkettedik: Kaposvár. Mint említettem, 1997 az az első dátum, amikor megtörténik az első cukorgyár bezárása, ebben az évben Ercsiben és Mezőhegyesen, és mint említettem, ez az az év, amikor már minden cukorgyárunk külföldiek kezébe kerül. És akkor térjünk vissza az elejéhez a történetnek, amikor is az 1988as idősza kban elindul egy belső törvényhozás, de még a szocialista keretek között, és megnyílik egy olyan lehetőség a bennfentesek számára, amit sokan nem is értenek kívülállók, csak a bennfentes akkori szocialista gyárak vezetői, illetve az a politikai felső vezet és, amelyik engedélyt ad az 1988ban megjelenő, úgynevezett gazdasági társaságokról szóló törvény elfogadásához a Némethkormány alatt, majd pedig 1989ben a gazdálkodó szervezetek és gazdasági társaságok átalakulásáról szóló törvény elfogadásához, majd 19 90 legelején még az Állami Vagyonügynökségről szóló törvény felállítja az Állami Vagyonügynökséget; ekkor még nem az Antallkormány időszakáról beszélünk, az néhány hónappal később kerül kormányra. Tehát ez az a három törvény, amely a spontán privatizációt megengedni bennfentes körök számára, és ennek lesz részese a cukorgyári szektor is. Gyakorlatilag nem az állam, nem egy irányító testület kereste a privatizációs lehetőségeket, és próbálta meg értékesíteni az akkori állami tulajdonban lévő vállalatokat, c égeket, hanem magának a vállalatvezetésnek lett lehetősége arra, hogy önmagukat kellessék, önmagukat adják el és kínálják fel tőkeerős befektetőknek, hiszen tény, hogy a tőkehiány jelentős volt a szocializmus és a szocialista kormányok közismert tevékenysé ge következtében: a gazdaság ellehetetlenült állapotát nem tudták már politikai erővel sem fenntartani, és elindult az ismert átalakulási folyamat. (18.30) Mint említettem, az infláció és egyéb monetáris döntések következtében az ország a teljes gazdasági megsemmisülés szélére került, és ekkor belső körök, még a rendszerváltás gondolatát elhessegetve, úgy gondolták, hogy meg kell nyitni egy vállalati átalakulást, nevezzük ezt a spontán privatizáció időszakának. Nos, mint említettem, ebben az akkor felső vez etők jártak élen, közismert, hogy akkor kik lehettek egy nagyon erős állami vállalatnak a felső vezetői. Azonban 1990ben az új, többpárti választás következtében az Antallkormány elfoglalja a kormányzati pozícióját, s azzal szembesül, hogy teljes előkész ítettségi állapotában kerültek már oda elé a privatizálandó vállalatok, többek között a cukorgyárak. Óriási dilemma volt, hogy aláírjae ezeket az előkészített szerződéseket, vagy pedig elutasítsa, és újra elkezdje az esetlegesen többéves tárgyalási folyam atot. Közismert volt, hogy nagyon erős versengés alakult ki a volt szocialista országok között, hogy vajon ki tud kedvezőbb feltételekkel külföldi privatizátort magához csábítani. Ennek a dilemmának az lett a következménye, hogy az Antallkormány elfogadta , pontosabban aláírta, ratifikálta azokat az előkészített szerződéseket, amelyeket a spontán privatizáció következtében a gyártulajdonosok és a megfelelő bennfentesek előkészítettek, ezért 1990 júliusában, novemberében és 1991 februárjában a legértékesebb hat cukorgyár privatizálásra került, pontosabban szentesítésre kerülnek a spontán privatizáció időszaka alatt előkészített privatizációs szerződések. Nyugodtan mondhatjuk így, utólag, nemcsak azért, mert utólag mindenki okos, hanem aki ezeket a szerződések et részben megismerte, hogy ezek a szerződések rendkívül előnytelenek voltak a magyar államnak. A szerződések lényege az volt, hogy pénzt az állami kasszába a privatizátorok nem fizettek be, hanem arra tettek ígéretet, hogy ha megszerzik a vezetési jogosul tságot, akkor ők tőkét emelnek, azaz működő tőkét hoznak be ezekbe a vállalatokba. Ezért ma már teljesen érthetetlen a jelen kor emberének, hogy mindösszesen 30 százalékos tőkerészesedést szereztek a szerződés következtében ezekben a cégekben, viszont telj es irányítási jogot kaptak, valamint az állami tulajdonrészre való opciós megvásárlási jogot is a szerződések biztosították számukra. Nem kell azon
