Országgyűlési Napló - 2012. évi tavaszi ülésszak
2012. március 6 (169. szám) - A cukorgyárak privatizációját, valamint Magyarország Európai Unióhoz történő csatlakozása óta a közösségi cukorreformok során képviselt magyar álláspontot értékelő, és annak itthoni következményeit feltáró vizsgálóbizottság vizsgálatának eredményéről ... - ELNÖK (Jakab István): - FONT SÁNDOR, a vizsgálóbizottság társelnöke, a napirendi pont előadója:
1299 csodálkozni, hogy ezekkel a jogokkal természetesen a következő években mindegyik privatizátor élt, döntő töb bségében angol, francia, német és osztrák közismert nagy cukorági szereplők voltak azok, akik a magyar cukorgyárakat megvették. Az Antallkormány 1992ben észreveszi, hogy ez nem helyes út, hogy külföldiek kezébe kerülnek a vállalatok, így a mezőgazdaság e gyes feldolgozóipara is, ezért 1992ben módosítja az addigi álláspontját, és a vagyonpolitikai irányelvekről szóló 71/1992. országgyűlési határozatban gyakorlatilag véget vet a vállalati tanácsok önmaguk általi privatizációs lehetőségének, és addigra egy e rős Állami Vagyonügynökséget hoz létre, amely megpróbálja piaci viszonyok között értékesíteni a magyar állami vagyont. Ennek az a következménye, hogy a megmaradt öt hazai cukorgyárat, amelyek addig állami kézben voltak, nem engedi további külföldi kézre ke rülni, hanem javasolja, hogy hozzanak létre egy konzorciumot ezen cukorgyárak, és az állam, illetve a cukorgyárak alkalmazottai résztulajdonosként, valamint a cukorrépatermelők és ezeknek a szövetségei legyenek az új három lábon álló tulajdonosok. Létre i s jön ez a szemlélet. A szándék az volt, hogy ellensúlyt szerettek volna képezni a megmaradt öt hazai cukorgyárral a privatizált, külföldi tulajdonba került cukorgyárakkal szemben. Azonban kormányváltás következik be 1994ben. Az akkori Hornkormány és az akkori pénzügyminiszter - majd felolvasom, kiket hallgattunk meg ebben a körben, ha lesz rá időm, többek között itt Bokros Lajosra szeretnék utalni - ádáz ellensége volt az állami tulajdonnak, és azt mondta, hogy mindent privatizálni kell, az állam nem jó tulajdonos. Ennek egyenes következménye lett, hogy az állam tulajdonrészese volt a konzorciumban létrejött első Magyar Cukor Rt.nek, mellette, mint mondtam, dolgozói résztulajdonosok és cukorrépatermelő gazdálkodók is, ennek ellenére, hogy tulajdonos vol t, nem adott működő tőkét az ellensúlyként szereplő konzorciumnak, annak ellenére, mondom, hogy saját résztulajdona volt, és az ellehetetlenülés miatt, mivel nem bírták a tőkehiányos versenyt a tőkeerős külföldiekkel, 1997ben kénytelen volt az utolsó magy ar tulajdonú cégcsoport is jelezni, hogy vagy felszámolás, vagy pedig a privatizálás az útja a sorsuknak. Az állam 1997ben engedélyezte az utolsó öt magyar cukorgyár privatizálását is, természetesen ezek is azoknak a külföldieknek a kezébe kerültek, akik már rendelkeztek itt cégtulajdonnal. Ezzel egy igen erős monopolisztikus helyzet alakult ki, három nagy külföldi befektető vette át a 12 hazai cukorgyárat. 1997ben, mint említettem, lezárult a cukorgyárak fizikai privatizációja, és ezzel egy időben azonna l megindulnak a bezárások. Azt is tárgyilagosan meg kell jegyeznem, hogy a termelői kapacitás nem csökken ebben az időszakban a bezárások ellenére, magyarul, az új tulajdonosok néhány cukorgyárat ugyan bezártak piaci, illetve közgazdaságtani okok miatt, de ezt a kapacitást megtartva a tulajdonukban lévő másik telephelyen működő cukorgyárba helyezték át. 1998ban újra kormányváltás következik be, és megkezdődnek a csatlakozási tárgyalások az Európai Unióhoz. Az Orbánkormány igen sikeres tárgyalá sokat kezdett a cukorkvóták tekintetében. Közismert volt, hogy Magyarország Európa szintjén jelzett cukorgyárakkal rendelkező, nagy cukorrépakapacitással rendelkező ország a közismerten még nagyobb német, francia, olasz rendszerhez képest, de jegyzett cuk orgyári kapacitásaink vannak. 400 ezer tonna az a kvótamennyiség, amelyet az Orbánkormány elér a majdani csatlakozáshoz. Hogy érzékeltessem: Magyarország éves fogyasztása 300 ezer tonna cukor, a 400 ezer tonnás kvóta azt jelentette, hogy évi 100 ezer tonn ás exportkvótával, exportpozícióval tudtunk belépni 2004ben az Unióba. Azt gondoltuk, hogy ez az exporterőnk meg is maradhat, azonban ekkor már Franz Fischler elindított egy gondolatot arról, hogy reformálni kellene az európai cukorrépatermelést, mert tá mogatás jár a cukorrépatermeléshez és a cukor feldolgozásához, míg DélAmerikában a nádcukorra alapozott cukornádtermelés sokkal olcsóbb, még úgy is, ha onnan hajóúton kell behozni. Ezt a gondolatot még erőteljesebben magáévá tette a következő uniós Bizo ttság, amelyben Maria Fischer Boel asszony, dán liberális képviselő, aki a mezőgazdasági biztos szerepet töltötte be, gyakorlatilag azt mondta, hogy a mezőgazdaságot versenypiaci szereplővé kell tenni, amit máshol olcsóbban állítanak elő, azt mi itt, Európ ában ne állítsuk elő, azt hozzuk be külföldről. Ennek lett a
