Országgyűlési Napló - 2011. évi tavaszi ülésszak
2011. március 23 (77. szám) - Agata Zajega, a Lengyel Köztársaság ideiglenes ügyvívőjének köszöntése - Megemlékezés a Lengyel-Magyar Barátság Napjáról - A Magyarország Alaptörvénye címmel törvényjavaslat, valamint a Magyar Köztársaság Alkotmánya címmel törvényjavaslat együttes általános vitájának folytatása - ELNÖK (Balczó Zoltán): - DR. HOFFMANN RÓZSA (KDNP):
1695 Ugyanennek a közös megoldáskeresésnek az útjára sodró szellemi energiának tanúságaként könyvelhetem el azt a számtalan megkeresést, elektronikus levelet és más megszólítást, amelyben ismerős vagy ismeretlen honfitársaim fontosnak tartották megoszta ni velem mint országgyűlési képviselővel gondolataikat, amiért ezen az úton is mondok őszinte köszönetet, akár egyetértésemmel találkoztak, akár ellenkezőleg. Mint ahogyan az is kivételesen örvendetes jelenség, hogy egy időben két párhuzamos törvényjavasla tot tárgyalhat a tisztelt Ház. Elismeréssel adózom Szili Katalin képviselő asszonynak az általa kidolgozott igényes alkotmányjavaslatért. A 261 fideszes és KDNPs képviselő által jegyzett tervezet mindazonáltal közelebb áll hozzám, ezért engedjék meg, hogy ehhez szóljak hozzá támogatóan négy gondolatkör erejéig. A nemzeti útkeresésünk szempontjából megnyugtató és előremutató, hogy az alaptörvény jogilag úgy rögzíti hazánk jövőjét, hogy mindezt ezeréves államiságunkra hivatkozva teszi meg, aminek meghatározó velejárója, hogy Szent István király ideje alatt keresztény Európának lettünk része. A kereszténység, ha Európa történetét és benne hazánkét vizsgáljuk, kiiktathatatlan földrészünk sorsának alakulásából, minthogy annak kulturális alapját is képezte. Ezért sem hagyható el, nem tekinthetünk el tőle úgy, mintha nem is lett volna, vagy mintha hanyagolható lehetne. Hiszen amikor meg akarjuk érteni, hogy kik is vagyunk itt Európában, akkor a történelmi múlt csak úgy egyszerűen nem felejthető vagy törölhető el. E bben az összefüggésben hangsúlyozni szükséges azt a szerepet is, amelyet a kereszténység az európai és a magyar kultúrában, vagyis közös múltunkban játszott. Szeretném leszögezni, hogy nem ideológiai, vallási vagy egyházi szemszögből, hanem a történelmi té nyekre alapozva viszonyulok itt ehhez a kérdéshez. Ha meg akarjuk érteni, hogy kik is vagyunk ma, úgy értenünk kell azt is, kik voltunk tegnap. Vajon nem ezt célozza vagy kellene céloznia mindig és mindenkor az iskolának? Vajon lehete oktatni és nevelni a múlt jó és rossz példáinak, okainak és következményeinek ismerete nélkül? De elég válasz talán erre az is, hogy a művészetek, az irodalom, a filozófia, amelyek mindmind világszemléleti alapon hozták meg gyümölcseiket, mint kulturális múltunk képezik a me gismerésük tárgyát a mindenkori fiatalok számára. Hogyan is érthetnénk meg múltunkat, magunkat, Dantét, Giottót, a provanszál lírát, Shakespearet, az orosz regény óriásait, Tolsztojt, Dosztojevszkijt és Gogolt, a Szent Péterbazilika freskóit, a művészek, festők és építészek, Leonardo vagy Michelangelo vagy mások műveinek gondolatiságát, ha ismereteinken kívül rekedne az az európai szellemiség, amely - ideértve a keresztény gondolat mellett a görögrómai kultúra termékeit, de még a mítoszok világait is, am ely új szellemmel átitatódva közös szemléleti vezérfonala volt szinte minden alkotásnak - még így is, ebben a kifogyhatatlanságában is meg tudott maradni szépnek, igaznak és hitelesnek, hogy Gadamer szavait idézzem. De a történelem és persze a művészetek é s a gondolkodás midőn e kapcsolattal szakítani próbált, magát akkor is csak a keresztény gondolat ellenében volt képes meghatározni, amely mindmáig és véglegesen nem is szakadt el tőlünk. Nem is szakadhatott el, s bár a köldökzsinór már levált, a keresztén ység mindazonáltal Európa anyja maradt. De mielőtt anyává érett volna, őt magát is nevelték, nevelte a görögrómai kultúra, Arisztotelész és Platón, az arab filozófiai gondolkodás és sokféle vallási hagyomány, nem utolsósorban az ószövetségi. Nem tagadhatj uk, hogy nemcsak édesnek, de olykor mostohának is érezhettük őt, aki többször is áldozati báránnyá lett a diktatúrák alatt. Hiába tagadná meg valamelyikünk az ő anyját, mert hogy vele vagy másokkal kegyetlenül bánt - utalok itt az inkvizícióra , attól ő m ég nem szűnt meg anyánkká lenni. Nem lehet kétséges, hogy a Tízparancsolat, amely valójában örökös figyelmeztetés arra nézve, hogy emberi közösségek, emberi kapcsolatok megromlanak és ellehetetlenülnek, ha megszegőik túlsúlyba kerülnek, elfogadható minden hívő és ateista számára is. Igaz, ez utóbbiak - világszemléletüknél fogva és ebben teljes szabadsággal bírva - az első hármat, vagyis Isten szeretetét és tiszteletét nem fogadják el. Ám ennek, ha a kérdést etikai és kulturális szempontból közelítjük
