Országgyűlési Napló - 2010. évi nyári rendkívüli ülésszak
2010. június 21 (16. szám) - Napirenden kívüli felszólalók: - ELNÖK (dr. Schmitt Pál): - DR. RÉTVÁRI BENCE közigazgatási és igazságügyi minisztériumi államtitkár:
10 képviselő urat, a Jobbik képviselőcsoportja Varga Géza képviselő urat frakcióvezetőhelyettesnek megválasztotta . Napirenden kívüli felszólalók: ELNÖK (dr. Schmitt Pál) : Tisztelt Országgyűlés! A mai napon a kormány nevében felszólalásra jelentkezett Rétvári Bence államtitkár úr. Államtitkár úr, parancsoljon! DR. RÉTVÁRI BENCE közigazgatási és igazságügyi minisztériumi államtitkár : Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Én egy szomorúbb évfordulóról szeretnék itt, a tisztelt Házban megemlékezni, hiszen szinte napra pontosan hatvan évvel ezelőtt, 1950. június 23án hajnalban indultak el a hortobágyi deportálások. Talán ez a negyven év kommunizmus azon része, amiről a legkevesebben tudnak, amiről a legkevesebb az ismeretünk. Hatvan évvel ezelőtt a hajnali órákban soksok száz családnak a portája előtt megjelent egy teherautó, egyeseknek fél órát, másoknak két órát hagyva arra, hogy legszükségesebb tárgyaikat pár száz kiló terjedelemben össze állítsák, és általuk ismeretlen helyre szállítsák őket. A teherautó egy pályaudvarra vitte őket - itt, Budapesten elsősorban az Angyalföldi pályaudvarra , onnan pedig marhavagonokban szállították őket a Hortobágyra. Nem tudták, hogy miért és nem tudták, h ogy hova szállítják őket, még kevésbé, hogy mennyi ideig fognak ott tartózkodni. (13.10) Sokszor elég volt a szomszédnak egy feljelentése. Sokszor elég volt egy irigy ember. Sokszor elég volt az, ha valakinek a portájára valaki másnak fájt a foga, és ezért feljelentette őt. Elsősorban a jugoszláv határ menti vidékről próbáltak embereket vinni a hortobágyi kényszermunkatáborokba. Egyértelmű célja a megfélemlítés volt. Az a megfélemlítés, hogy a határ menti 15 kilométeres sávban az emberek féljenek a hatalomt ól, és egy feltételezett jugoszláv támadás esetén ne játsszanak össze a jugoszláv hadsereggel. Ennek ellenére az országnak szinte minden tájáról, Budapestről és máshonnan is vittek a hortobágyi kényszermunkatáborokba embereket. Egy háborús jogszabály alapj án telepítették ki őket, békeidőben. Sem bírói döntés, sem semmilyen más ítélet nem volt, ami őket lakóhelyük elhagyására kötelezte volna, ennek ellenére a rendőrség elvitte őket, és ott tartotta, ott dolgoztatta őket. Amikor párnapnyi utazás után megérkez tek ebbe a kényszermunkatáborba, elvették személyi irataikat, megsemmisítették, elégették őket. Ezzel jelezték, hogy teljesen kiszolgáltatottá váltak, név nélküli emberekké váltak, akikkel a hatalom adott esetben bármit megtehet. Sem egészségügyi ellátást, sem semmilyen más minimális személyi létfeltételeket nem kínáltak nekik. Különböző juhhodályokban, istállókban, döngölt padlón kellett hogy aludjanak, és mezőgazdasági munkát kellett végezzenek. Egy embernek körülbelül egy 50 centi széles férőhely jutott. Legyen szó aggastyánról vagy három hónapos kisgyerekről egyaránt, tekintet nélkül erre, mindenkit elvittek. Összesen 10 ezer ember fordult meg ebben a tizenkét kényszermunkatáborban bő három év alatt. Engedjék meg, hogy felolvassam ezt a tizenkét helyszín t. Árkus, Borsós, BorzasMihályhalma, Ebes, Elep, Erzsébettanya, Kócspuszta, Kónya, Kormópuszta, Lászlómajor, Tedej és Lenintanya. Ezeken a helyeken éltek tehát több mint három évig, de sajnos mind a mai napig nem tudjuk, hogy pontosan kik azok a nevek, akik ott megfordultak. Pontosan a személyi iratok megsemmisítése miatt szinten lehetetlen lesz valaha is rekonstruálni, hogy kiket vittek el oda. Amikor ’53ban, Sztálin halála után szabadultak ezek az emberek, és visszatérhettek eredeti lakóhelyükre vagy annak környékére, továbbra is jogfosztottak maradtak. Talán annál az ott töltött egykét vagy három évnél még szörnyűbb volt, hogy ingatlanjuktól megfosztották őket,
