Országgyűlési Napló - 2010. évi tavaszi ülésszak
2010. május 17 (2. szám) - Az ülés megnyitása - Az ülés napirendjének elfogadása - A Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat; a Magyar Köztársaság minisztériumainak felsorolásáról szóló törvényjavaslat, valamint a központi államigazgatási szervekről, valamint a kormány tagjai ... - ELNÖK (dr. Latorcai János): - HEGEDŰS TAMÁS, a Jobbik képviselőcsoportja részéről:
33 A szakterületek szerinti irányítás természetesen nem szűnik és nem is szűnhet meg, csak számos esetben eggyel lejjebb tolódik az irányítási felelősség. A nagy integrált minisztériumokban, mint a Nemzeti Gazdaságfejlesztési Minisztérium, a Nemzeti Vagyongazdálkodási Minisztérium, a Vidékfejlesztési Minisztérium és különösen a humán területeket felügyelő Nemzeti Erőforrások Minisztériuma, ezekben a minisztériumokban az államtitkárok szinte kis min iszterek lesznek, egyelőre tisztázatlan döntési kompetenciákkal. Az államtitkároknak ugyanis hagyományosan nincs közvetlen irányítási jogkörük a szakterületeket irányító helyettes államtitkárok felett, akiknek munkáltatójuk a közigazgatási államtitkár. Az új jogszabály ugyan nyitva hagyja a lehetőségét, hogy a miniszter ilyen jellegű hatásköröket delegáljon az államtitkárhoz, de ezzel gyakorlatilag úgymond kis minisztériumokat hoz létre a nagy minisztériumon belül, ami megkérdőjelezi az integráció értelmét. (15.30) A Nemzeti Erőforrások Minisztériuma rendkívül kiterjedt nagyságú területet irányít. Az idetartozó szakterületek az államháztartás mintegy 60 százalékát költik el az ENSZ egységes módszertani útmutatójának kimutatása alapján; mindezt egyetlen minis zter irányítása alatt. Képtelenség, hogy akár a legfelkészültebb miniszter is ezt olyan mélységig átlássa és felügyelhesse részletekbe menően és naprakészen, ami zökkenőmentes működést eredményez. Alighanem hatásköröket fog delegálni a kis miniszterekként működő államtitkárokhoz, és egy államtitkári értekezlet majdnem olyan lesz, mint eddig egy fél kormányülés. A Vidékfejlesztési Minisztériumon belül két olyan szaktárcát olvasztanak össze, amelyek az elmúlt években gyakran antagonisztikus ellentétben álltak egymással. Amennyiben ez a lépés gyakorlatilag azt jelenti, hogy a zöldtárca beolvad az agrártárcába, akkor ezek a vitás kérdések, mint például a védett állami erdők ügye vagy a vízgazdálkodás kérdése, rendre a fenntarthatósági szempontok rovására dőlhetn ek el. Ezt csak úgy lehet elkerülni, ha erős döntési kompetenciájú és politikai súlyú államtitkár irányítja majd a három zöld helyettes államtitkárságot. Ez esetben azonban ismét a fenti problémához jutunk. Azok a viták, amelyek korábban a kormányon belül zajlottak a miniszterek között, most az integrált tárcán belül fognak zajlani a kis miniszterként működő államtitkárok között, úgy, hogy a nyilvánosság kontrollja az eddigieknél is kevésbé fog működni. A nagy integrált tárcák mellett ugyanakkor megmaradnak a klasszikus minisztériumok is, úgymint a Belügyminisztérium, a Honvédelmi Minisztérium, a Külügyminisztérium és e tekintetben határesetként a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium. Ez viszont az egész kormányzati elképzelés koherenciáját kérdőjelezi meg, mivel az így felálló kormány az egyes tárcák súlyát tekintve aligha lesz egyenszilárdságú. Illúzió azt gondolni, hogy az integráció önmagában nagyobb hatékonyságot eredményez. A korábban a szakhivatalok és hatóságok szintjén megtörtént összevonások, m int például a Mezőgazdasági Szakhivatal vagy a környezetvédelmi, természetvédelmi és vízügyi felügyelőségek esetében, azt mutatják, hogy az összevonás csak a döntési hatáskörök lejjebb tolódását eredményezi, a működés továbbra is silószerű marad. Rosszabb ugyan nem lesz, de jobb sem. Az átállás költségei és idővesztesége ugyanakkor valós, így a komoly mértékű ráfordításokkal szemben nemigen áll fenn mérhető, értékelhető mértékű előny. Hatékonyságjavulás, ami nagyon fontos követelmény kellene hogy legyen, és kell is hogy legyen a közigazgatással szemben, csak akkor képzelhető el, ha a kormány rászánja magát a folyamatok szintjén történő módszeres felülvizsgálatra, és felméri, majd értékeli az összes közigazgatási folyamatot, ezek költségeivel együtt. Ez ma má r módszertanilag megoldható. Az adminisztratív folyamatok költségének mérése lehetővé teszi a szűk keresztmetszetek és a párhuzamosságok, a pazarlások feltárását, valamint azokat a folyamatokat, amelyeket a polgárok és a vállalkozások indokolatlan bürokrat ikus korlátnak érzékelnek. A folyamatok felülvizsgálatát a szükséges és nagymértékű elektronizálás előfeltételeinek érdemes tekinteni. Ha ez nem történik meg, tehát nem történik meg a folyamatok felülvizsgálata az informatizálás előtt, akkor csak annyi
