Országgyűlési Napló - 2010. évi tavaszi ülésszak
2010. június 4 (11. szám) - Dr. Sólyom László, köztársasági elnök emlékbeszéde - ELNÖK (dr. Schmitt Pál): - DR. SÓLYOM LÁSZLÓ köztársasági elnök:
1015 A 90 évvel ezelőtt aláírt békeszerződés szentesítette a történelmi magyar királyság felbomlását. Az első világháborút lezáró békerendszer alapján az őshonos magyar népesség öt , a mai állapot szerint pedig nyolc államban találta magát, és vele együtt történelmi és kulturális emlékhelyeink nagy része is. Tisztelt Országgyűlés! Az kapott súlyos sebet, ami a nemzetet adja, az összetartozó emlékek közös tárháza, a közös folytatás le hetősége. A megrázkódtatás után a nemzet önértelmezését kellett újrafogalmazni és felépíteni, és nemcsak a magyar nemzet önképét kellett újraalkotni, hanem viszonyunkat is a Kárpátmedencében élő többi néppel, akik számára mindez nemzetépítő törekvéseik si kerét jelentette. Ez a kettős feladat, önazonosságunk és a szomszéd népekhez való viszony azonban nem új; a modern Magyarország egész történelme során előttünk állt. Sorsfordulóink csupán kiélezték a kérdést, illetve megmutatták, hogyan végeztük el ezt a f eladatot, hiszen a magyarság és Magyarország határai sosem estek egybe. Ugyanaz volt Magyarország próbatétele akkor is, amikor egy soknemzetiségű királyság legnagyobb nemzete voltunk és azután is, hogy a magyar nemzet egyharmada kisebbséggé vált a körülött ünk létrejött soknemzetiségű utódállamokban. Tisztelt Országgyűlés! Nem is sajátos magyar problémáról van szó, a nemzetépítés két útja közötti feszültség egész Európa utóbbi évszázadait meghatározta, nemcsak régiónkban, de a Britszigetektől Belgiumon át I bériáig és a Balkánig mindenütt. Az egyik út az állampolgári jogegyenlőségre és a lojalitásra épített politikai nemzeté. A másik a saját nyelv, kultúra, történelem és azonosságtudat által összetartozó kulturális nemzeté. Ország és nemzet ebben az értelembe n nem szükségképpen esik egybe. Az elmúlt 200 év uralkodó törekvése Európában azonban a kettő egyesítése volt egy homogén nemzetállamban, akár azon az áron is, hogy az államalkotó többségi nemzet elnyomta és erőszakosan asszimilálta a területén élő más nem zeteket. A XX. század történelme azonban azt tanítja, hogy a kizárólagosság kikényszerítése tragikus zsákutca. Az egymást nem fedő politikai, illetve kulturális, nemzetek okozta feszültség a kizárólagosság elvetésével oldható meg. (16.50) A ké tfajta nemzet - tehát egy ország állampolgárai, illetve az államhatároktól függetlenül létező nyelvi, kulturális és történelmi közösség - létezhet egyidejűleg, részleges átfedésben, nem egymás kárára, de egymásra figyelemmel. Ez a kölcsönös figyelem azt je lenti, hogy a politikai nemzetnek tudomást kell vennie állampolgárai egy részének más kulturális nemzethez tartozásáról. Olyan állampolgársági modellt kell kínálnia, amelyben a kisebbségi nemzet tagjai nemzetiségüket a többségi polgártársakkal azonos eséll yel élhetik meg és örökíthetik át utódaikra. Ez a kisebbségi jogok teljességét igényli mint formális feltételt; ezen túl pedig olyan politikát, amelyben valóban megszülethet az állam iránti lojalitás, és amelyben a kettős kötődés nem okoz lelkiismereti kon fliktust. Hölgyeim és Uraim! A kulturális nemzetek léte tény. Ezek a közösségek függetlenek államhatároktól és állampolgárságtól, ugyanakkor tiszteletben tartják azokat, hiszen nem törekednek arra, hogy egyetlen politikai nemzetben egyesüljenek, hanem azt igénylik, hogy a politikai nemzetek - amelynek polgárai - ténylegesen tegyék lehetővé egységes kulturális közösségként való életüket és fejlődésüket, beleértve ebbe szoros kapcsolatukat a más országokban élő nemzetrészeikkel. A kétfajta nemzetfelfogás együ ttélése és a nemzetek tagjai számára ennek a megélése az európai stabilitás biztosítéka. Pozitív fordulatnak tartom, hogy a nemzeti összetartozásról szóló, ma életbe lépett törvény nem a történelmi magyar államról szól, hanem a magyar nemzetre, a nemzet eg ységére helyezi a hangsúlyt. Tisztelt Országgyűlés! Láthatjuk, hogy arról van szó, hogy a kulturális nemzet tagjai és közösségük többfajta keretben megélhessék azonosságukat, hiszen mind a politikai, mind a kulturális nemzet számára az a tényleges helyzet, hogy nincs kizárólagos érvényességük. A kulturális nemzet kisebbségben élő tagjai kettős kötődésük révén integrálódnak, és ez a helyzet, ez a sajátos helyzet
