Országgyűlési Napló - 2009. évi tavaszi ülésszak
2009. március 17 (197. szám) - A világgazdasági válság magyarországi következményeinek kezeléséről és Magyarország növekedési esélyeinek javításáról szóló országgyűlési határozati javaslat általános vitája - ELNÖK (Lezsák Sándor): - DR. SZANYI TIBOR, az MSZP képviselőcsoportja részéről:
912 Nézzük először, mit is mond Magyarország egyik legtapasztaltabb makroközgazdásza, egy igazi, nemzetközileg is elismert “nagyágyú”. Nem kevesebbet állít, mint azt: “A válságkezelés más d öntéseket igényel, mint a versenyképességet és a hatékonyságot hosszabb távon megalapozó reform.” A sorrend tehát először válságkezelés, utána reform, jóllehet a reformok előkészítését már most el kell kezdenünk. De más mértékadó hazai és külföldi szakembe rek is osztják ezt a véleményt. Ezt fogadta be a magyar kormány is, amely rengeteg, saját hatáskörében elvégezhető döntést hozott a válság kezelésére, és ezért nem rontott ajtóstul a parlamentbe a különböző és azonnali reformjavaslatokkal. Igen, a válságke zelés zömmel kormányzati, a reformok pedig zömmel parlamenti cselekvést igényelnek. Szerintem kiki maga teszi is a dolgát. Az ellenzék oldaláról persze lehet azt mondani, hogy a kormány ötödik hónapja késlekedik, hiszen valóban nem hozza a parlamentbe a r eformjavaslatok tucatjait, ám jól is teszi, mert elsősorban most a válságkezelés a dolga, a parlamentet egyelőre és jobbára csak jelzésértékű reformlépések törvényi igényével kínálta meg. Kedves ellenzék, a mi helyünkben ezt önök sem csinálnák másképp. (Má di László: Ki kéne próbálni.) És ismét egy szaktekintélyt hozok segítségül: “Azok a receptek, amelyek a válságon kívüli időben alkalmazhatóak, válság idején érvényüket vesztik. Úgy is mondhatjuk, ha válság van, inkább a keresletösztönző terápiára lehet tám aszkodni, a neoklasszikus - ezt én teszem hozzá: neoliberális, neokonzervatív - közgazdaságtanra aligha.” Minden attól függ, meddig tart a válság. Amíg ez folytatódik, a reform jegyében végrehajtott kiadáscsökkentések a válságot tovább mélyítik. Ha már dön tően a világgazdaságban kezdődő élénkülés hatására a termelés nálunk is emelkedni kezd, a várakozások optimistákká válnak, és a reformszövetségi javaslatokban leírt reformlépéseknek lényegében az lesz a hatásuk, amit a javaslattevők várnak tőlük. A válságk ezelés közvetlen értelme a világ minden táján a pénzügyi csőd elkerülése. Meg kell jegyeznem ugyanakkor, ha a pénzügyi nehézségeink fokozódnának, akkor kétségtelenül a Reformszövetség és mások radikális javaslatai egészen más hangsúlyt nyernének, és létjog osultságuk megkérdőjelezhetetlenné válna. Köznapian szólva, ha a konyhában fellobban a tűz, azért még nem kell az egész lakást poroltóval beteríteni. Most jobb tanácsadó a körültekintés. Mit jelent hát most számunkra a körültekintés? Három meghatározó tény ezőt kell egyszerre nemcsak figyelembe venni, hanem egyensúlyba hozni. Mindenekelőtt ki kell jussunk egy kutyaszorítóból, ez pedig a forintárfolyam kálváriája. Mondjuk ki világosan, hogy az a kelepcés monetáris modell, amit az MNB az akkori kormány nyomásá ra 2001ben felállított, és tehetetlenségével a mai napig is tart, lényegében csak külső segítséggel alakítható át. Ezért kell az IMF segítsége. A hirtelen mozdulatok azonban nagyon is kerülendőek. A szükséges monetáris műveletek csak a finomegyensúlyok ma radéktalan felügyeletével és az MNB részéről a kormánnyal rendkívül szoros összjátékkal hajthatók végre. Ezt célozza egyébként a kormány azon törekvése, hogy centiről centire haladva visszaállítsa a devizahitelek és a forinthitelek megfelelő arányát, de tu dnunk kell, hogy e téren a rángatás mindent boríthat. A másik tényező a költségvetési kiadások mérséklése. E téren engedjenek meg nekem néhány bővebb mondatot. Ez a kérdés ugyanis nem olyan egyszerű, hogy kinézünk magunknak egypár jól definiálható költségv etési tételt, és lemetszünk róluk jó pár százalékot, vagy akár tollvonással kihúzogatjuk őket. A költségvetési kiadások visszafogása ugyanis az össznemzeti keresletet is szűkíti. Kéretik világosan megérteni: egy olyan pici teljesítményű és olyan szociális kitettségű országban, mint Magyarország, az államilag szabályozott kereslet szinte az egyetlen eszköz, amivel az egyensúlyokat tartani tudjuk. Más szavakkal szólva a társadalompolitikai kiadásaink igenis az oly csekély hazai kereslet nagyon fajsúlyos részé t képezik, olyannyira, hogy ennek egyoldalú átengedése a válságot egyébként ugyancsak megszenvedő vállalkozói világnak valami olyasmi, mintha az oroszlánidomár a saját lábát kínálná fel az éhező állatának. E téren is elfogadható egyensúlyokat kell keressün k és találjunk. De nem szabad lemondanunk a takarékos gazdálkodás igényéről. A fűnyíróelvhez képest persze most sokkal inkább a gyomlálás a feladatunk, egy több európai egyetemen is oktató magyar
