Országgyűlési napló - 2008. évi őszi ülésszak
2008. november 6 (173. szám) - Az előadó-művészeti szervezetek támogatásáról és sajátos foglalkoztatási szabályairól szóló törvényjavaslat általános vitája - ELNÖK (dr. Áder János): - DR. SCHIFFER JÁNOS, az MSZP képviselőcsoportja részéről:
2387 ELNÖK (dr. Áder János) : Tisztelt Országgyűlés! Most a vezérszóno ki felszólalásokra kerül sor, a Házszabály szerinti 2020 perces időkeretben. Ezek közben kétperces felszólalásokra nem kerül sor. Elsőként megadom a szót Schiffer Jánosnak, az MSZP képviselőcsoportja vezérszónokának. DR. SCHIFFER JÁNOS , az MSZP képviselőc soportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Hosszú munka és hosszas egyeztetés után elkészült az önök elé került törvénytervezet, amely régóta jogosan felmerült, hol markánsan, hol csak filozofálva megfogalmazódó kérdésekre próbál választ a dni. Ez a “régóta” nem csak az elmúlt húsz évet jelenti, a problémák tudniillik nem igazán új keletűek. Hiszen már a Nyugat 1930as számában megjelent összeállítás egyik írója is azt írja, hogy “Nálunk a Budapesti Színészek Szövetsége kezdeményezésére már évekkel ezelőtt mozgalom indult a színházi törvény megalkotása érdekében. Megbeszélések is folytak e tárgyban, sőt tudomásom szerint ígéretet is kapott a szövetség a törvény gyors megalkotása tekintetében. Nagyon kívánatos volna, ha a kultuszminisztérium e zzel a kérdéssel mihamarább, alaposan és szeretettel foglalkoznék.” Nekem ez a “szeretettel” nagyon tetszik. No, úgy tűnik, elődeink sem dolgoztak gyorsabban, mivel az a bizonyos ígéret még sokáig nem vált valóra. A problémák pedig, úgy tűnik, maguktól nem bírtak megoldódni. Komolyra fordítva a szót, az immár csaknem két évtizeddel ezelőtti rendszerváltás komoly kihívás elé állította a kultúrát, a kulturális intézményeket. Közöttük is kiemelkedő mértékben azt a színházi rendszert, ami Európában ma már csakn em egyedülálló módon megőrizte a repertoárjátszást biztosító társulatokat, műhelyeket, s az ezeknek otthont adó nagy költségű kőszínházakat. Persze mellettük megjelentek a magukat függetlennek vagy alternatívnak nevező együttesek, amelyek közül jó néhány i dőközben fix társulattá fejlődött, ugyancsak repertoárrendszerben működik, csak éppen mögötte nincs nagy épület vagy állandó színpad. S megjelentek a fiatalok, akik közül ma már sokan nem olyan fiatalok, és jelen vannak a mindenkori ambiciózus pályakezdők. És ez ugyanúgy igaz az előadóművészet többi ágára is, a nagy múltú kórusmozgalomra, a vidéki városokban működő számos szimfonikus, kamarazenekarra vagy a hagyományos balett mellett megjelenő kortárs táncegyüttesekre. És hogy az újak nemcsak megjelentek, hanem komoly súllyal jelen vannak a magyar kulturális életben, emellett a nemzetközi életben is, jelzi az az épp a napokban megrendezett seregszemle, amelyet külföldi producereknek, fesztiváligazgatóknak rendeztek mintegy 130 független színház és táncműhel y részvételével. Megváltozott a közönség is. Megjelent az újfajta publikum, akinek sokkal határozottabban megfogalmazott igényei vannak, aki a mai jegyárak mellett már válogat, s ezzel határozott módon nyilvánít véleményt, aki már ismeri a nemzetközi tende nciát, és elvár bizonyosfajta előadásokat, aki tudja, hogy az előadóművészek és az együttesek részben az általa váltott jegyek árából élnek, s ezért cserébe bizonyos színvonalra is jogot formál. Ez a rendszer, amelynek keretében az elmúlt színházi évadban több mint 13 ezer előadásra, 723 bemutatóra, 40 ősbemutatóra, valamint több száz koncertre került sor, szóval ezt a rendszert működtetni, segíteni, támogatni a mindenkori kulturális kormányzatnak és az önkormányzatoknak egy nehéz feladata. Ennyiféle, sőt e nnél sokkal több, egymásnak gyakran ellentmondó igénynek, elvárásnak kell megfelelniük. Bizonyára többekben felmerült a kérdés, hogy a jelen pénzügyi helyzetben vajon a színház, az előadóművészete a legfontosabb dolog, amivel a törvényhozásnak foglalkozn ia kell. A válaszom határozott igen. Sőt, talán épp most a legfontosabb, hogy megszavazzuk ezt a törvényt, és ezáltal kinyilvánítsuk: a színházra, a táncra, a zenére szükségünk van. Egy válság idején, amikor az első látásra égetőbbnek tűnő kérdések megoldá sa érdekében a kultúra amúgy is hajlamosabb a sor vége felé kerülni, mindennél fontosabb ezt leszögezni. Nem beszélve arról, hogy a válság remélhetőleg csak rövid ideig tart, a színház, a zene viszont több ezer éve működik.
