Országgyűlési napló - 2008. évi őszi ülésszak
2008. november 6 (173. szám) - Az előadó-művészeti szervezetek támogatásáról és sajátos foglalkoztatási szabályairól szóló törvényjavaslat általános vitája - ELNÖK (dr. Áder János): - DR. SCHIFFER JÁNOS, az MSZP képviselőcsoportja részéről:
2388 Ezelőtt nyolcvan évvel is válság os időszak volt, mégis a szubvenció szükségességéről vitatkoztak a szakma képviselői. Hevesi Sándor, a kor legnagyobb színházi teoretikusa így érvelt: “A hagyomány új átéléséhez és továbbfejlesztéséhez állandó s egyenesen ilyen irányba fegyelmezett színtár sulatra van szükség, amelynek fenntartása anyagi áldozatot igényel.” Hozzátenném, hogy az 192930as évadban, a válság évadában Magyarországon 3 millió 790 ezer nézője volt a színházaknak. Felmerült az a kérdés, hogy erre a törvényre, ahogy már korábban is felmerült, csak a pénz miatt vane szükség. Gondolom, ha csak a finanszírozásról lenne szó, ehhez nem kellene külön jogszabály, ezt el lehetne rendezni a költségvetésben is. De azt gondolom, hogy ennél sokkal több dologról van szó, és kell és muszáj a pén zről beszélni, de leszűkíteni a vitát erre, az szűklátókörűség, mert az csak rövid távban gondolkodik, és itt többről van szó. De hogy nehéz dologról van szó, azt mutatják az itt felmerült kérdések is. Gulyás Dénes képviselőtársam még több szabályozást kér a művész és állam között, míg Nagy István képviselő azt mondja, hogy túl bürokratikus a szabályozás. Tehát nagyon sok probléma van. Én örülök annak, hogy Gulyás Dénes kedves zsengéknek nevezte a módosító javaslatait, és remélem, ezekkel a kedves zsengékke l már lehet írásban is szembesülni, s róla konkrétan elbeszélgetni. De azt azért pontosan nem értem, hogy a többségi magyar színjátszás védelmét miért kérdezi. 1790 óta, Kelemen László első magyar nyelvű társulata óta, s a mai magyar színházkultúrában, azt gondolom, ezt külön megfogalmazni nem szükséges. De térjünk vissza a színházra! Darvas Iván, aki képviselőtársunk is volt, úgy fogalmazott a színházról, hogy “ott, ez köztudomású, egyetlen olyan szó el nem hangzik, aminek bármi köze lenne a valósághoz vag y pláne az igazsághoz”. Hát akkor mégis mi a jó benne? Miért adunk pénzt olyasmiért, ami nem igaz, mi a csuda vonz oda minket, ahol eleve tudjuk, hogy rafináltan átráznak bennünket, átvágnak? Hát lehet egy ilyen dologra szigorú előírásokat, normatívákat me ghatározni, törvényt hozni? Látjuk az eddigi vitákból is, hogy nagyon nehéz, de nemcsak hogy lehet, hanem kell is, szükségünk van erre. Szükségünk van azért, mert az értéket, amit a magyar zenei és a színházi élet az elmúlt évszázadokban létrehozott, azoka t a műhelyeket, amelyek a művészetet a közönség felé közvetítik, nagyon könnyű szétzilálni és sorsára hagyni. De később újraépíteni már szinte lehetetlen valós értékek megsemmisülése nélkül. A következő gondolatokat egy új utakat kereső, a régi szisztémát feszegető alkotó fogalmazta meg: “Az elmúlt évtized öröksége a modern magyar színházi kultúra aranyfedezete, amit sem kidobni, sem elherdálni nem szabad”. De éppen, mivel ilyen szépen sikerült megőrizni mostanáig, amikor a kapitalista társadalmi viszonyok súlyos devalvációval fenyegetik, haladéktalanul át kell gondolni, miképpen lehet az értéket aktivizálni, átforgatni, kamatoztatni, a szavak szellemi, és ezt hangsúlyozom, szellemi értelmében is. Vagyis nem váltani, változatni kell. Átalakítani, finomítani, nyesegetni és kiegészíteni. Tudjuk, hogy sokan mondják, hogy változásra van szükség, meg kell újítani a struktúrát, hogy tér és eszköz nyíljon az új kezdeményezéseknek. Azt gondolom, hogy a törvény pont ezt teszi lehetővé, mert egyik oldalról biztonságot nyújt, de nem a régmúlt dicsősége alapján, hanem a teljesítményre építve, ugyanakkor kiszámíthatóságot, lehetőséget, esélyt biztosít azoknak, akik mint a korábban említett 130 műhely, a függetlenek, alternatívok, magánkezdeményezések. A törvénynek a finans zírozás garanciái - ami nem mindig többet, de kiszámíthatóságot jelent - mellett foglalkozni kell a művészeti műhelyek működésével, az ezekben dolgozók munkakörülményeivel, a független társulatok, az új kezdeményezések sorsával, az értékek preferálásával, ami nagyon nehezen szabályozható kérdés, a szponzoráció elősegítésével és az adókedvezmények biztosításával. A javaslat, amely hosszas, az érintett művészeti ágak képviselőivel, alkotóival folytatott egyeztetésen, kemény vitákon alapuló, kiérlelt, persze k ompromisszumokat is magában foglaló szakmai anyag alapján készült, ezekre a kérdésekre próbál választ adni.
