Országgyűlési napló - 2008. évi őszi ülésszak
2008. október 28 (169. szám) - Az agrárgazdaság 2007. évi helyzetéről szóló jelentés, valamint az agrárgazdaság 2007. évi helyzetéről szóló jelentés elfogadásáról szóló országgyűlési határozati javaslat együttes általános vitájának folytatása - ELNÖK (dr. Áder János): - JÁRVÁS ISTVÁN (Fidesz):
1780 Ezért nem véletlen az az eset, ami talán Szolnok megyében egyesek szerint 1957ben, szerintem 1958ban történt, de ez nem jeleníti meg a vita lényegét. Az ország akkori első számú vezetője nagygyűlést tartott, és a megye minden területéről nagy sz ámban sereglettek a mezőgazdaság szereplői erre a nagygyűlésre. Kíváncsiak voltak, hogyan is lesz a szövetkezetek szervezése, részt kelle ebben venni avagy nem. A szónok megoldotta a feladatát. Azt mondotta, hogy a szövetkezetbe csak annak kell belépnie, aki be akar. Mindenki tapsolt; aki be akart lépni, azért, aki nem akart belépni, azért. Csak azt felejtette elmondani, hogy belépni vagy akarni viszont muszáj lesz. Így kezdődött a magyar mezőgazdaságnak egy jelentős fordulópontja 195960ban, amikor is me gtörtént a szövetkezetesítés. A szövetkezetek bérelt földeken kezdték meg a gazdálkodást, tagjaiktól haszonbérelték, földjáradékot fizettek azért a területért, ahol gazdálkodtak. Ez az a jogviszony, amelyik később az alapja lett egyébként részben a kárpótl ásnak, részben ennek a jogviszonynak a következménye az, hogy osztatlan közös tulajdonban van még ma is több millió hektár Magyarországon, és ennek a kimérése igen vontatott. Láthatjuk majd a költségvetési fejezetben is, hogy nem túlságosan nagy összeg van az osztatlan közös tulajdonok megszüntetésére tervezve. Valójában ez az a pont, amelyre az SPSrendszerrel kapcsolatos vitához is vissza lehet nyúlni, hiszen az SPSrendszer olyan bérleti jogviszonyon alapuló viszonyok összességét igyekszik megerősíteni, ami erre az időre nyúlik vissza. Ennyit a történelmi alapokról. Én úgy gondolom, hogy ezek mellett nem szabad elmenni, hiszen ezek fontos tények. A mezőgazdaság értékelését most is, mint a bizottsági ülésen is, több éve a jövedelmezőség és a kereseti viszo nyok oldaláról kívánom megközelíteni. A mezőgazdasági ágazat dolgozói összességében havonta mintegy 62 ezer forinttal - bruttó összegben - kevesebbet keresnek, mint a nemzetgazdaság más ágazataiban dolgozók, tehát mintegy háromnegyed részét. Ebből is követ kezik jó néhány dolog. Az egyik dolog az, hogy az után a bruttó kereset után, amit nem kapnak meg az ágazat szereplői, vagy nem kapunk meg, nincs közteherviselés, és nincs nyugdíjalapképzés sem, tehát garantált ezeknek a foglalkoztatottaknak a viszonylag a lacsony nyugdíjuk. Ennek a ténynek az a következménye, hogy mintegy 1 millió forinttal kevesebbe kerül egy agrárfoglalkoztatott éves ráfordítása, mint a más ágazatban lévő dolgozóknak. Ez azt jelenti, hogy 180 ezer ilyen személy esetében 180 milliárd forin tot takarítunk meg magunkon, akik benne dolgozunk, illetve foglalkoztatunk személyeket. A 180 milliárd forint nagyon nagy összeg, jelentős összeg. Ha azt vesszük figyelembe, hogy a mezőgazdaságban az alacsony képzettségűek száma egyébként viszonylag magasa bb, mint a nemzetgazdaság más ágazataiban foglalkoztatottaknál, hiszen a mezőgazdaságban az alacsony képzettségűek aránya mintegy 7075 százalék, míg a nemzetgazdaság más ágazataiban ez csak 5052 százalék, akkor is nyugodtan, bátran kijelenthetjük, hogy é vente mintegy 100 milliárd forintot megspórol az ágazat saját magán. Ha azt vesszük figyelembe, hogy az ágazat adózás előtti eredménye 2007ben is csak mintegy 6070 milliárd forint összegre tehető, akkor ebből az derül ki, hogy mindazt a támogatási összeg et, amelyről Demendi képviselőtársam az előbb részletesen és szakszerűen beszámolt, elveszítjük a piaci versenyben. Ez nem jelenti azt, hogy erre a támogatásra nincs szüksége a magyar mezőgazdaságnak, szüksége van, csak mind az összeset elveszítjük a piaci versenyben, sőt, amit egyébként magukon megspórolnak a gazdaság szereplői munkabér gyanánt, azt tapasztaljuk, hogy annak is egy részét elveszítjük a piaci versenyben. Ez egyébként nehézzé és ingataggá teszi az agrárgazdaság szereplőit. Ha aszálykár van, h a piaci zavar van, ha fagykár van, akkor egyegy térségben ellehetetlenülnek a mezőgazdasági termelők. Tehát nagyon érzékeny, nagyon nagy a kitettségük, hiszen kicsi a jövedelemtermelő képességük. De nehéz egyébként ilyen viszonyok között a szakmai szervez eteknek, az érdekképviseleteknek, akár az Agrárkamarának, de egyébként feltételezem, hogy a szakmai irányítást végző minisztériumnak is nehéz a feladata, és nem könnyű egyegy évet - hogy úgy mondjam - menedzselni.
