Országgyűlési napló - 2008. évi tavaszi ülésszak
2008. március 10 (129. szám) - Napirenden kívüli felszólalók: - ELNÖK (dr. Szili Katalin): - GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök:
788 több hívet, hogy az országban minél többen értsék, hogy a rendszerváltozás egy kétoldalú folyamat, hogy a szabadság eg yütt jár soksok felelős polgár együttműködésével, és hogy van dolga mindegyikünknek önmagáért és családjáért és a nemzetért viselt felelősségben. Ez egyébként egy nehéz út, azt is mondhatnám, hogy rendkívül macerás. Rendkívül macerás! Jól látom, hogy hihe tetlenül erősek azok a belső indítékok, amelyek azokat a magatartásokat és azt a reflexet hívják életre, hogy na de, hát nekünk jó volt úgy, ahogy eddig volt, eddig is megkaptuk valahogy ezeket a szolgáltatásokat, hadd kapjuk meg ezentúl is úgy, ahogyan ed dig megkaptuk. Ha úgy tetszik, borzasztóan erős az ingyenesség illúziója. Borzasztóan! Ezzel szembemenni nagyon veszélyes - kétségtelen. Az ember könnyen rajtaveszít politikusként. Már csak azért is, mert sokan még a végén azt mondják, hogy hát, ne nevelje nek már bennünket, hát mi felnőtt emberek vagyunk. Az ember könnyen beleesik ebbe a hibába, hogy elmondja nekik, hogy miért nem mehet ez így tovább. Ha a kampánynak vége van, akkor egy picivel több a tere annak, hogy beszéljünk mélyebben és őszintébben. A kampány egy - hogy is mondta az egyik ellenzéki pártelnök? - húsz másodperces politikai igazságok világa. Hát, húsz másodpercbe nem sok politikai igazság fér bele, inkább csak féligazság vagy hazugság. Akkor, amikor úgy döntött több mint 3 millió ember, ho gy támogatja azt a kérdést, hogy ne kelljen fizetni vizitdíjat, vagy ne kelljen fizetni napidíjat a kórházban, vagy éppen tandíjat, akkor természetesen arról a kérdésről nem mondott semmit, hogy na jó, de akkor ki fizessen. Ki? És honnan? Azt meghagyta itt nekünk, hogy döntsük el mi. Mi meg talán nem mondtuk el elégszer ebben az elmúlt húsz évben, hogy egyébként mi itt, törvényhozók, akik a költségvetésről és pénzekről döntünk, a nap végén, ahogyan mondani szokták, csak egyetlenegyféleképpen dönthetünk: va gy nem tudunk pénzt adni, vagy az adófizetők pénzét adjuk. Nagy kérdés, hogy a felelősségnek az az aránya, amit a kormánypártok javasoltak, az egészségügyben - őszintén szólva - a gyógyítás költségeinek 12 százaléka. A háziorvosok jövedelmét tekintve enné l sokkal több - ez egy kicsike része az egésznek , ha mindent együtt veszünk, akkor maga a tehernövekedés ennyi; a felsőoktatásban több, de messze kisebbség. Mi a helyes magatartás egy országban, amely azt mondja, hogy mozgósítani akarom az energiákat, am ely azt mondja, hogy szükség van mindenkire? Aze, hogy azt mondjuk, hogy hát, kérem szépen, őrizzük meg azt az érzést, hogy ehhez nekem, aki kapom a szolgáltatást, nem kell hozzájárulni, csak az adóforintjaimon keresztül, miközben egyébként rengeteg olyan egészségügyi szolgáltatás van, amelyre ez ma sem igaz, a gyógyszertől a szemüveg felírásáig, csak hogy két példát mondjak. A felsőoktatásban a hallgatók felére igaz az, hogy a képzési költségek túlnyomó részét ma már ők fizetik, és ez évek óta így van. Mo st nekünk egyszerre két feladatunk van, mondom ezt politikustársaimnak. Hallani az egyik oldalról ennek a több mint 3 millió embernek a szavát, akik azt mondták, hogy ők nem akarnak fizetni, és ha legalább 3 millióan vannak, tudjuk, akkor az ő akaratukat é rvényesítenünk kell a törvényhozásban. Ezt meg fogjuk tenni. Van még egy felelősségünk - erről kevesebbet szoktak beszélni a politikusok, és különösen a kampányban , hogy felelősek vagyunk az egész országért is - nem? És a közös ügyekért. Nem véletlene, hogy a népszavazást követő legelső riporteri kérdések - nem is elemzői kérdések - voltak, hogy na de jó, hát honnan lesz most pénz. Milyen érdekes! Azok a riporterek, akik ezt tegnap este megkérdezték, heteken keresztül ezt a kérdést lényegében nem tették fel azoknak, akik azt javasolták, hogy igennel kell válaszolni erre a kérdésre. Nekünk itt, akik itt vagyunk a parlamentben, erre a kérdésre, ha akarunk, ha nem, válaszolni kell. Mi, amikor döntünk, az adófizetők pénzéről döntünk, nem máséról, ugyanarról a pénzről döntünk, amiről tegnap több mint 3 millió ember úgy szavazott, hogy ezt nem akarják fizetni. Lehet azt mondani, hogy valahol van pénz ott a nagy költségvetésben, de akkor meg kell mondani, hogy pontosan hol, és össze kell ezt vetni egyéb más célok kal.
