Országgyűlési napló - 2007. évi őszi ülésszak
2007. szeptember 18 (90. szám) - Döntés ülésvezetési kérdésben - Egyes szociális tárgyú törvények módosításáról szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - ELNÖK (Harrach Péter): - DR. LANCZENDORFER ERZSÉBET (KDNP):
434 Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Államtitkár Úr! Képviselőtársaim! A T/3449. számú törvé nyjavaslat egy salátatörvényjavaslat, négy törvényt érint. Én elsősorban a szociális törvény módosításával szeretnék foglalkozni. Amint már többször elhangzott, ezt a 14 éve működő törvényt tizenhétszer módosították, és mi, kereszténydemokraták sem értjük , hogy miért is van szükség tényleg a tizennyolcadik módosításra itt lóhalálában, amikor jövőre a kormány úgyis egy átfogó szociális törvény megalkotását tervezi. Romándon, az én kis bakonyi szülőfalumban gyakran hallottam a parasztemberektől, hogy a jó mu nkához idő kell. Áttanulmányozva a törvényjavaslatot, azt a konklúziót vontam le, hogy bizony a törvényhozók nem adtak elég időt a törvény megalkotására, így az eredmény is olyan lett, amilyen lett: nem lett jó munka. A rendszernek a célként hangoztatott f ejlesztése, igazságosabbá és hatékonyabbá tétele sem várható el a törvénymódosítástól. A szociális törvény módosításával kapcsolatban mint negyven éven keresztül belgyógyászként praktizáló orvos szeretném elmondani a véleményemet. Ugyanis a magukon segíten i nem tudók, a társadalom legelesettebbjei, akik szegények is, öregek is, gyakran egyedülállók is, először mindig az orvossal kerülnek kapcsolatba. Így volt ez az én életemben is. A házi gondozást, az ételhordást egy telefonnal intéztem el, aztán ennek szü kségességéről szóló orvosi igazolásomat soha senki nem vonta kétségbe, és az a gyors intézkedés nemegyszer az életet jelentette a beteg számára, különösen, ha úgy adta ki a kórház, mondjuk, péntek délután a beteget, hogy egyedülálló volt, és ottmaradt voln a szombatvasárnapra étlenszomjan, és minden ápolás nélkül. De senki nem vonta kétségbe az orvosi véleményemet és igazolásaim igazságtartalmát a szociális ügyekkel foglalkozó hivatalban akkor sem, amikor a beteg önellátásra való képtelenségére hivatkozva sürgős intézeti elhelyezést kértem, ami lehetett átmeneti vagy akár végleges. A törvényjavaslat szerint 2008. január 1jétől bevezetik, hogy a bentlakásos intézménybe újonnan belépő időskorúak gondozási szükségletét megvizsgálják. Kik? Tudom, hogy a törvén yjavaslatban az áll, hogy a gondozási szükséglet vizsgálatát az Országos Rehabilitációs és Szociális Szakértői Intézetben szervezik meg. De miféle szakértői csoport tudná jobban eldönteni az intézeti elhelyezés szükségességét, mint az a háziorvos, az a kez előorvos, aki, mint az én esetemben is, évtizedek óta ismeri betegeit? Kik lennének egy ilyen szakértői csoport tagjai? Netán csak olyanokból állna, akik akkor látnák először a beteget, amikor elmennek hozzá, hogy megállapítsák, hogy szükség vane napi nég yórás gondozásra? Elhangzott, lehet, hogy nem kell egy strokeon, tehát egy agyi történésen átesett, féloldali végtaggyengülést elszenvedett beteget naponta négy órán keresztül gondozni, de az biztos, hogy 24 órán keresztül felügyeletre van szüksége, mert kiszámíthatatlan időkben van szükség segítségre, például legalapvetőbb emberi szükségleteinek végzéséhez. Húszezer ember vár bentlakásos intézményi elhelyezésre. A törvényjavaslatban szereplő feltételek szerint viszont csak tízezer ember fog bekerülni az i ntézményekbe. És mi lesz a másik tízezer emberrel? Tisztelt Képviselőtársaim! Három nézőpontot szeretnék figyelmükbe ajánlani. Először: egy idős ember - és ezt orvosként tapasztalatból tudom - nem jókedvéből hoz élete utolsó éveire egy ilyen nehéz döntést. Gondoljanak csak bele, kedves kormánypárti képviselőtársaim, abba az ugyancsak nagy igazságot kifejező népi bölcs mondásba, hogy az öreg fát nehéz átültetni. Ez a húszezer ember bizonyára nem jókedvéből hagyná el a harminc, negyven, ötven, hatvan év alatt megszokott környezetét, lakását, bútorait, szomszédait, egyszóval az ő mikrokörnyezetét. Bizonyára komoly lelki viaskodás előzte meg náluk azt a belátást, hogy önálló életvitelre, önellátásra képtelenné váltak. Micsoda lelki megrázkódtatást jelenthet ezek nél a rászorulóknál, hogy egy dolgos, munkával telt élet után mások segítségére szorulnak egy számukra idegen környezetben, és amikor végre nem kevés lelki tusa után döntenek az elfogadás mellett, akkor jön a szakértői csoport, hogy a törvényjavaslat szell emének gyakorlati alkalmazásával közöljék, hogy nem kerülhetnek intézetbe.