Országgyűlési napló - 2007. évi őszi ülésszak
2007. október 8 (95. szám) - Az Új Magyarország Fejlesztési Terv végrehajtását felügyelő eseti bizottság tisztségviselőinek és tagjainak megválasztásáról szóló 56/2006. (XII. 20.) OGY határozat módosításáról szóló országgyűlési határozati javaslat - „A pedagógusok kötelező óraszámának visszaállításáról” tárgyban a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete által kezdeményezett országos népi kezdeményezés tárgyalása - ELNÖK (Lezsák Sándor): - DR. HOFFMANN RÓZSA (KDNP):
1124 rendelkezésére, akik levesznek a vállukról soksok olyan munkát, amit nálunk meg kell csinálni. (Pettkó András: Így van.) Kedves Képviselőtársak! Én például véletlenszerűen, miután ez rossz szokásom, és a munkámhoz tartozik, hetente, kéthetente megfordulok egyegy iskolában, ahol órákat is szoktam látogatni. Egészen véletlenül egyetem i hallgatóimmal voltam, egy fizikaórát látogattam. Annak a fizikaórának az előkészítése, a megtartása és utána az elpakolása ennek a pedagógusnak 3 óráját vette igénybe. Félre ne értsenek, nem bemutatóóra volt, egy szokványos, rutinszerű, tanulmányi célú l átogatás. És sorolhatnám azokat a példákat, amelyek mind azt mutatják, hogy ha ez a tanárnő, mondjuk, tőlünk 500 vagy 1000 kilométerrel nyugatabbra dolgozna egy iskolában, akkor a kísérleteit az asszisztens előkészítette volna, utána elpakolt volna, ő pedi g megtartotta volna szépen a 45 perces óráját, és utána egy jó nagyot szusszanhatott volna. Ezek a hatástanulmányok vagy ezek a vizsgálatok, amelyekre itt többen utaltak kormánypárti képviselők, semmit nem mondanak a mai magyar valós helyzetről. Ellenben a z a tavalyi kezdeményezés, amely önmagában támogatandó volt - mi is támogattuk, hiszen reflektált a 2001es, 2002es kezdeményezésre, hogy töltsenek több időt a tanárok a gyerekekkel, az egyéni bánásmódra nevelés, egyéni foglalkozás, tehetségfejlesztés és így tovább , de ezt nagyon szerencsétlen módon összekapcsolta az oktatási kormányzat egy nevetséges, bürokratikus, tragikomikus adminisztratív számonkéréssel vagy beszámoltatással. Ezért amikor az egyik képviselőtársam azt mondta, hogy beigazolódott, hogy ez nem volt jó, kérem, nem az igazolódott be, hogy nem jó, hogy a pedagógusok több időt töltsenek a gyerekekkel, hanem az nem volt jó, hogy mesterséges módon, egy héten több órát annak szentelve kellett táblázatokba foglalva beszámolni az egyéni munkaidőr ől, amellyel megtörtént az is nem egy esetben, hanem esetek tucatjaiban, hogy az igazgató azért nem írta alá, mert pont az derült ki belőle, hogy a heti munkaidejük messze meghaladta a 40 órát, és az igazgató ilyet nem írhat alá. Egyéb saját kutatásaim is, amelyeket évről évre egyetemi munkám során végzek, mind bizony azt mutatják, hogy a munkáját elfogadhatóan, jól végző tanár munkája már most is szétfeszítette az óraszámemelés előtt a heti 40 órát. Erre mondhatják azt, hogy de nem minden tanár dolgozik il yen megfeszítetten. Akkor meg kell kérdezzem: akkor az a megoldás, hogy generálisan emeljük meg mindenkinek a munkaidejét, annak is, aki eddig két végéről égette a gyertyát? Nyilván nem ez a megoldás, hanem olyan munkahelyi ellenőrzéssel és egyéb intézkedé sekkel kell megszabadulnia a szakmának attól, aki azt mondja esetleg, hogy kis pénz, kis foci. Magam ugyan ilyen tanáremberrel nem találkoztam, de azért úgy mondják, hogy van ilyen, de nem az a megoldás, hogy akkor mindenkinek emeljük meg a munkaidejét. Sz eretnék rávilágítani az esélyegyenlőség biztosítása és az óraszámemelés összefüggéseire. Azokban az országokban, amelyeket példaként hoztak föl, ott a társadalom összetétele - feltételezem - nem ennyire aggasztó, mint nálunk. Nálunk rohamosan nő a leszakad ó gyerekek száma, a hátrányos helyzetű gyerekek száma, azok, akikkel lényegében a család már nemigen törődik, és nem fogad be senki. Ezeknek a gyerekeknek a megmentése, a munkahelyekre, a tanulásba való visszavezetése csakis egyetlen módon történhetne meg, akkor, ha a pedagógusok sok időt tudnának rájuk fordítani, nem 35 fős osztályokban, nem digitális táblákkal körülvéve, hanem bizony azzal, hogy akár naponta órákat beszélgetnek velük. Önök is ismernek nyilván sok olyan tényt, a magyar szépirodalom gyönyör űen bemutatja, hogy milyen csodákat lehet csinálni egy hátrányos helyzetű szegény kisgyerekkel azzal, ha megtalálja azt a tanárembert, aki nem sajnálja az idejét, és foglalkozik vele. Ezt kellene elvárni, ezt kellene kikényszeríteni, ezt kellene ellenőrizn i, előírni a pedagógusoknak, nem pedig azt, hogy még magasabb óraszámban tanítsanak, amelyre, ha lelkiismeretesek, készülnek, dolgozatot javítanak, kísérletet előkészítenek és így tovább. Ezért szent meggyőződésem, hogy a generális óraszámemelés pont a hát rányos helyzetű gyerekek esélyeit rontja tovább, ilyen módon differenciálatlanul, miközben halljuk, hogy az egyre jobban fejlődő franciák 16 fős osztályokat, 400 fős iskolákat tartanak ideálisnak, és el is indultak
