Országgyűlési napló - 2006. évi őszi ülésszak
2006. december 4 (40. szám) - Napirenden kívüli felszólalók: - ELNÖK (dr. Áder János): - BECSÓ ZSOLT (Fidesz):
3121 Köszönöm szépen. (Szórványos taps a kormánypárti padsorokból. - Közbeszólás a Fidesz soraiból: A kérdésekre nem kaptunk feleletet!) ELNÖK (dr. Áder János) : Tisztelt Országgyűlés! A módosító javaslatokról várhatóan a következő ülésünkön határozunk. A napirendi pontok tárgyalásának a végére értünk. Napirenden kívüli felszólalók: ELNÖK (dr. Áder János) : Még sor kerül két napirend utáni felszólalásra . Elsőként megadom a szót Becsó Zsolt k épviselő úrnak. Öt perc áll rendelkezésére. BECSÓ ZSOLT (Fidesz) : Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Nem az első eset, hogy szót és a figyelmüket kérem egy ma még csak részben történelmi dátum, évforduló kapcsán. December 8án lesz kereken ötven esztendeje, hogy a salgótarjáni megyeháza előtti téren egy békésnek induló tüntetés Magyarország világháború utáni történetének egyik legborzalmasabb vérfürdőjébe torkollott. Fél évszázad nagy időnek tűnik a kívülálló számára, de egy város, egy közösség és az egyes em ber emlékezete bármikor jelen idővé tudja változtatni azt, ami történt. Jelen idővé, hiszen a ma is élő résztvevők, hozzátartozók, leszármazottak kitörölhetetlen módon hordozzák saját sorsukban azt a napot. Legalább 131 nevet kellene itt most felsorolnom, és könnyen megtörténhet, hogy a lista még mindig nem lenne teljes. 131 nevet, gyermekekét, lányokét, felnőttekét, öregemberekét, akiket a megtorlás esztelen, vak szeszélye 1956. december 8án utolért, akiknek nem pusztán az életét vette el az akkori hatalo m, hanem hosszú évtizedeken át az emléküket is sárba tiporta. A felvethető kérdéseknek csupán az egyik aspektusa, hogy mi lenne ma az akkor tízéves Kakuk Józsi gyerekkel vagy a 17 éves Fényes Ilonkával. Vajon mennyiben lett volna más az életük Benkő Józsi bácsi és a vele együtt meggyilkolt felnőttek, öregemberek gyermekeinek, unokáinak? Bár a kérdés korántsem közelíthető meg tudományos igénnyel, bizonyára százszor, ezerszer feltették maguknak a túlélők az elmúlt ötven évben. A megtorlások során alkalmazott fizikai megsemmisítés mellett az idő múlásával egyre nagyobb jelentősége van annak, amit a hatalom az áldozatok emlékével művelt, ahogyan Salgótarjánban és a környékbeli falvakban hosszú évtizedeken keresztül csak titokban lehetett egyegy szál gyertyát me ggyújtani az áldozatok emlékére; ahogyan a hivatalos propaganda a fájdalomban vergődő szülők füle hallatára nevezte újra és újra csőcseléknek, ellenforradalmi hordának halott gyermekeiket; ahogyan a közösség a mai napig feldolgozatlanul, a félelem reflexei vel hordozza magában december 8a emlékét. A kívülálló aligha érti meg, miért van az, hogy amikor hivatalos állami ünnepségek az 1956os forradalom és szabadságharc dicső szelleméről szólnak, akkor a salgótarjáni ember még mindig elnémul, tekintetét a föld re szegezi, és hosszan hallgat, majd egyszerűen - saját figyelmét is elterelve - másról kezd beszélni. Ez a jelenség az, ami az '56 októberét követő megtorlások valóságos pusztítását mutatja, azt a pusztítást, amit egy ember, egy közösség, egy város vagy e gy nemzet lelkében lényegében helyrehozhatatlanul okozott. Ennek a lassan ható méregnek két összetevője van: a gyász és a megaláztatás. Ha létezik ellenszere, az is kétkomponensű: az idő és az igazság. Ahogy Voltaire mondja, az élőknek méltányossággal tart ozunk, a halottaknak csak az igazsággal. Az erőszak megjelenése minden történelmi korban és szituációban lerántja a leplet a hatalom valóságos természetéről. Az alkalmazott erőszak - ahogyan a diagnosztikában a kontrasztanyagok -
