Országgyűlési napló - 2006. évi őszi ülésszak
2006. november 28 (39. szám) - A Fővárosi Önkormányzat és a kerületi önkormányzatok közötti forrásmegosztásról szóló törvényjavaslat általános vitája - ELNÖK (dr. Áder János): - PÁL TIBOR, az önkormányzati és területfejlesztési bizottság előadója, a napirendi pont előadója:
2854 Ezért az egymás között kialakított munkam egosztásnak és az ezzel együtt járó vagyon- és forrásmegosztásnak különös jelentősége van, amint annak az együttműködési rendszernek is, amely sok vitával, az érdekek folyamatos ütköztetésével a rendszerváltás óta jólrosszul, de folyamatosan biztosítja a főváros működését. Ennek a kétszintű rendszernek az egyik meghatározó eleme a kerületek és a Fővárosi Önkormányzat közötti pénz szétosztásának a rendszere, azaz a forrásmegosztás rendszere, amit törvényben szabályoztunk. A fővárosi és kerületi önkormányzat ok bevételeinek nagyobb hányada közvetlenül az érintett önkormányzatokat illeti, ugyanakkor az önkormányzati törvény értelmében vannak úgynevezett osztott bevételek - a személyi jövedelemadó, a helyi adók, az idegenforgalmi adó , és ezek a források több m illiárd, több mint 100 milliárd forintot tesznek ki az éves költségvetésekben. Az összeg nagysága is jelzi, hogy milyen komoly kérdés a főváros és a kerületek közötti források elosztása. Természetesen a forrásmegosztás rendszerének van egy rövid története. 1992 óta a Fővárosi Önkormányzat évente megalkotott rendelete szabályozta ezt, amely minden esztendőben a főváros és a kerületek közötti elhúzódó viták során alakult ki, formálódott. Az Alkotmánybíróság a 2001. szeptemberi határozatában alkotmányellenes h elyzetet állapított meg, mert az Országgyűlés addig nem alkotta meg a Fővárosi Önkormányzat és a kerületi önkormányzatok közötti forrásmegosztás olyan normativitáson alapuló rendjét, amely biztosította volna a kerületek számára az önkormányzati alapjogok v édelmének garanciális, azaz törvényi szabályozását. Ennek a helyzetnek a megszüntetésére a kormány a 2002. év végén egy törvényjavaslatot nyújtott be a parlamenthez, amely 2003ra átmenetileg szabályozta ezt a kérdést. Ez az átmeneti szabályozás a kerülete k többségének egyetértéséhez kötötte a forrásmegosztásról szóló fővárosi közgyűlési rendelet elfogadását, ami a kerületek számára akkor egyfajta garanciát nyújtott. Ugyanebben a törvényben akkor előírásra került az is, hogy a forrásmegosztásról a következő évben egy külön törvényt kell majd alkotni. A külön törvény, amely megteremtette a forrásmegosztás normatív eljárási szabályait, 2003 második félévében - az érintettekkel történt igen hosszas egyeztetés alapján - megszűnt. Alapvető jelentőségét az adta, h ogy ha nem is szüntette meg, de legalább csökkentette az évenkénti vitákat. Így egy kicsit nyugodtabbá, gyorsabbá tette a döntéshozatalt. A törvény kapcsán a viták akkor elsősorban az adatszolgáltatás körüli problémákra korlátozódtak. Nagyon fontosnak tart om megjegyezni, hogy akkor úgy jöhetett létre ez a törvény, hogy mivel eredetileg az önkormányzati törvényben van szabályozva a forrásmegosztás kérdése, egy kétharmados törvényből ki kellett emelni ezt a témakört. Akkor volt egy konszenzus a parlamentben l évő pártok között, hogy onnan kerüljön kiemelésre, majd pedig egy feles törvénnyel szabályozzuk a forrásmegosztást. A forrásmegosztási törvény gyakorlatilag a korábbi fővárosi rendelet által alkalmazott módszert vette át. Ennek a lényege az volt, hogy a mű ködési, felújítási és fejlesztési kiadási szükségletekhez a Fővárosi Önkormányzat - az összes hiányából való százalékos részesedés alapján - normatív módon rendeli hozzá az osztható bevételeket. Röviden: deficitarányosan osztja el a rendelkezésre álló forr ásokat. A még ma is érvényben lévő törvény kétlépcsős, a rendszer év elején tervezi a bázishoz viszonyított, majd félév környékén a tényadatokkal korrigált támogatást. Előírja, hogy lefelé 10, felfelé pedig 20 százalékkal térhet el egyegy önkormányzat rés zesedése az előző évihez viszonyítva. A jelenlegi rendszer egyik hibája, hogy tovább nyitotta az ollót a tehetősebb és kevésbé tehetős kerületek között, tudniillik a felújításikiadási szükségletek szerepeltek a kerületek egymás közötti viszonyában. A vagy onosabb kerületeknek biztosított évente magasabb forrásokat, miközben nem volt arra garancia, hogy ezeket a pluszforrásokat valóban a vagyon felújítására fordították volna az érintett kerületek. További állandó problémát jelent a számítás bonyolultsága, és amiről már szóltam, ez pedig az adatszolgáltatás és ennek a hibái.
