Országgyűlési napló - 2003. évi őszi ülésszak
2003. november 17 (107. szám) - A Fővárosi Önkormányzat és a kerületi önkormányzatok közötti forrásmegosztásról szóló törvényjavaslat általános vitája - ELNÖK (Harrach Péter): - PETTKÓ ANDRÁS (MDF): - ELNÖK (Harrach Péter): - DR. NAGY GÁBOR TAMÁS (Fidesz):
3314 dicsekedett ezzel A Budapest Sun angol nyelvű napilap egyik cikkéből idézem, amikor a kérdés úgy hangzott, hogy: “Főpolgármesterként még mindig akadályozzáke politikai programjának megvalósításában a kerületi önkormányzatok? Még mindig bosszantjae az, ah ogy a kerületi polgármesterek dolgoznak?” Mondjuk, alig alákérdezős ez a kérdés, de nézzük meg, hogyan válaszolt Demszky főpolgármester úr: “Igen - tehát bosszantja , sok terv maradt álom csupán e miatt az ostoba kerületi törvény miatt. De most könnyebb, hiszen hivatalom és a Fővárosi Önkormányzat nagyobb hatáskört és több felügyeleti jogot szerzett.” Nem tudom egyébként, hogy mire gondolt a főpolgármester úr. “Most mi döntünk arról, hogy mennyi pénzt kapnak a kerületek évente a költségvetésből.” Kicsit ké sőbb: “De a kerületi önkormányzatok még mindig túl nagy függetlenséggel és autonómiával rendelkeznek.” Azért tartottam fontosnak, hogy visszatekintsünk kicsit erre a genezisre, erre az indulásra, ahonnan mostanáig eljutottunk, mert az SZDSZ mai vezérszónok a szerint a kétszintű önkormányzati modell vadhajtás, működőképességének határára ért, amelyet - már csak hozzá kellett tenni - előbbutóbb majd meghalad az evolúció, amelyet pártja itt e tekintetben képvisel. Mi bízunk abban, hogy ez nem így lesz. Amíg ké tharmados törvények és alkotmány szabályozzák ezt a kérdést, addig remélhetőleg nem fogják tudni ezt az akaratot keresztülvinni. Egy biztos, 1994 után a Fővárosi Önkormányzat tulajdonképpen e tekintetben olyan forrásmegosztást fogadott el, amilyet akart, é s olyan sikeresen osztotta el a forrásokat a főváros, hogy a saját, akkori hétéves pénzügyi tervében szereplő számok alapján a működési források tekintetében 30 milliárdos többletet tervezett, és ezt a forrást fejlesztésekre fordította, míg a kerületek old alán a mérleg serpenyőjében 8 milliárd forint fölötti működési forráshiány szerepelt. Míg tehát a főváros a működési források átcsoportosításából felhalmozott, addig a kerületek vagyoni típusú, illetve felhalmozási bevételeikből csoportosítottak át működés re. Ez azért enyhén szólva nem fair. Ezt követően már látszott, hogy az egyetlen megoldás az lehetne, ha a fővárosi forrásmegosztás garanciális szabályait törvényben határoznák meg. Ha ugyan a feladataikat tekintve eltérő önkormányzati szintek alapjogaikat tekintve kétségtelenül egyenlőek, akkor a józan ésszel ellenkezik az, hogy a források egy jelentős részének elosztásáról megfellebbezhetetlenül és mindenféle kontroll nélkül az egyik szint döntsön. Több alkotmánybírósági beadvány is született, míg végül a 2001ben kimondott, a 47. számú alkotmánybírósági határozat kapcsán megtört a jég, és ekkor az Alkotmánybíróság mondta ki - kedves képviselőtársaim, ne vindikálja senki magának e politikai bölcsességet, ezt az Alkotmánybíróság mondta ki , hogy a forrásme gosztás garanciális kérdéseit törvényben kell szabályozni. Jó lett volna, ha erre a politikai pártok konszenzusalkotó képességükkel maguk jönnek rá, de sajnos még az Alkotmánybíróság döntését követően is egy év kellett hogy elteljen ahhoz, hogy ezt a ma mu lasztásos alkotmánysértésben fennálló helyzetet valamilyen módon megpróbálja meghaladni az Országgyűlés. Sajnálatos egyébként, hogy mindaz, ami ma itt törvényjavaslatként előttünk fekszik, az ennek csak egy gyenge kísérlete. Ahogy többen elmondták előttünk , ez tulajdonképpen nem más, mint a korábbi AtkáriDemszkyféle forrásmegosztási gyakorlat törvénybe betonozása, törvénybe foglalása, valójában nem sok eltérést látunk a korábbi helyzethez képest. (21.40) Tehát az egyetlen problémánk az, hogy az a hitünk, hogy majd a törvény megfelelő garanciákat fog adni, nem látszik megvalósulni, és ez szinte mint egy déja vu érzés lengi be ezt a törvényt. Amikor a BM megpróbálta megoldani ezt a feladatot, akkor úgy oldotta meg a feladatát, hogy törvénybe foglalja ezt a k orábbi gyakorlatot, de ez nem garantál mást, mint hogy a főváros a továbbiakban is most már a törvény által zsákmányolja ki a kerületeket. Az előbb azt mondtam, hogy ez egy kicsit déja vu érzés, de valójában mégsem az, mert a déja vu olyan emlékezeti csaló dás, amikor azt hisszük, hogy valamit már átéltünk, ami valójában nem történt
