Országgyűlési napló - 2002. évi őszi ülésszak
2002. november 19 (35. szám) - A Magyar Köztársaság 2003. évi költségvetéséről szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - LEZSÁK SÁNDOR (MDF): - ELNÖK (Harrach Péter): - BÉKI GABRIELLA jegyző: - ELNÖK (Harrach Péter): - VARGA LÁSZLÓ (MSZP):
2454 Említettem már az előző felszólalásomban is azt az általános pénzügyi helyzetet, amely a legkisebb településeket érintette meg. A költségvetési gondolkodás tételei közt már egy évtizede mintha kevés figyelem jutna a kistelepülések elöregedő lakosságára. Beszélünk fővárosi, nagyvárosi gondokról, vannak az orvoslásnak kialakult intézményi formái, pedig a falusi elöregedés is drámai, igazán komoly figyelmet érdemlő adatokat produkál. Megszoktuk évszázadok óta, hogy ez nem jut soha a politika, a gondoskodás asztalára, hiszen ha valahol, ezeken a településeken a természetes szolidaritás, az egymásra figyelés sokkal inkább működik, mint a városi öregek között, de mára már a helyzet úgy alakult át, hogy itt jóformán csak elesett, gyámolításra szoruló emberek vannak, ahol ez a természetes szolidaritás már képtelen működni. Jöttek vállalkozók, akik üzleti alapon próbálták meg kimazsolázni a t ehetősebbeket, hogy aztán egykét év múltán a csőd felszámolása újra csak az önkormányzatok nyakába hulljon, illetőleg változatlanul élnek azok a szörnyszülöttek, amikor is 300400 fős mamutintézményekbe zsúfoljuk, távol a szülőföldtől, azokat, akiknek sok szor a halál időpontját hozzuk a beutalással együtt előre. Új úton kellene elindulni, teljesen új úton, és az egész költségvetési gondolkodásunkat új alapokra helyezni, ahol mindenfajta gondolat megoldásánál a költségvetés abszolutizálását, a költségvetés csalhatatlanságát próbáljuk számon kérni és elvárni. Ott, a határ mentén nálunk bontakozik most egy új mozgalom, amely az egész költségvetési gondolkodásban, és talán a falusi elöregedés problematikájának a kezelésében is megoldást hozhat. Rájöttünk arra, hogy az idős emberek jó része inkább a halálba menekül, mint hogy a falusi előítéletek szerint szeretetotthonnak vagy szegényháznak nevezett intézmény lakója legyen. Ugyanakkor természetszerűen veszi igénybe azokat a szolgáltatásokat, amelyeket idős emberk ént a mindennapokon, egy közösségi helyen újságolvasásra, melegedésre, a kortársakkal való találkozásra természetszerűleg elfogad. Több településen elindult egy szerves önfejlődés. Amikor egyegy beteg vagy magára maradt idős ember egyszer csak igénybe ves zi azt a szolgáltatást is, hogy itt már aludni lehet, itt az étkezés, a gondoskodás más formáit is igénybe lehet venni, és anélkül, hogy ez neki drámai traumát okozna, egyszer csak átnő a gondoskodás a korábban megvetett, ellenzett szociális gondoskodás fo rmáira. Ezek nem a több száz fős nagy intézmények. Egykori tszirodát vagy éppen elhagyott iskolát alakítanak át ezekre a célokra, ittott talán még a szociális normatívákat is sértő feltételrendszerrel, de mélyen emberi módon, oly természetességgel, azon a területen, ahol az élete is zajlott, kortársak között, közel a lakóhelyéhez, akár még a hegyre is kisétálgatva, amíg az egészség megengedi. Természetes, hogy ezeken a helyeken a magas szintű orvosi ellátás feltételei nem teremthetők meg. Van ennek az éle tszakasznak egy olyan periódusa, amikor már valóban ezeket a nagy intézményeket, az orvosi biztonságot jelentő helyszíneket kell majd igénybe venni. De egészen eddig a pontig ez a legemberszabásúbb, leghumánusabb megoldás. És itt jön a gondolat, amely miat t a költségvetés kapcsán én ezt szóba hoztam. Van ott, a határ mellett egy európai uniós program, Accessprogram, amely 90 százalékos támogatást biztosít ilyenfajta megoldások létrehozására. Szlovén barátaink ott, a határ túloldalán már üzemeltetik ezt a r endszert. Ez a szükségleteknek megfelelően jelent otthoni kiszolgálást élelemmel, a házi, ház körüli munkákba való besegítéssel, egészen az intézményi ellátásig. Így hát nem mindenben abszolút, hogy most a szűkülő források az ellátásban is szűkülő lehetősé geket jelentenek. Nyilvánvalóan nyitott szemmel, a bővülő forrásokra tekintettel, megfelelő találékonysággal, és benn van a költségvetésben, örömmel mondom, a projektek előkészítésére, a kofinanszírozásra szolgáló pénzalapok minden területen, hogy ezek a f orrások, ha nem is 90 százalék10 százalék arányában, mert ez egy ritka, talán a dolog humánumát legmélyebben kifejező arány, de ha 5050 százalékban is, az sok esetben a költségvetési források megduplázódását jelenti. Meg kell tehát tanulnunk ilyen formáb an, ilyen úton gondolkodni, egy kicsit a pályázatkiírók meg az Unió elvárásai szerint alakítani a bennünket foglalkoztató gondok megoldását, és akkor nem
