Országgyűlési napló - 2002. évi őszi ülésszak
2002. november 13 (33. szám) - A Magyar Köztársaság alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat általános vitája - DR. SZÁJER JÓZSEF, a Fidesz képviselőcsoportja részéről:
2038 Köszönöm szépen. Tisztelt Képviselőtársaim! Megadom a szót Szájer József képviselő úrnak, aki a Fidesz képviselőcsoportjának véleményé t ismerteti. Öné a szó, képviselő úr. DR. SZÁJER JÓZSEF , a Fidesz képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Országgyűlés! Kedves Képviselőtársaim! Miniszter Úr! Tizenkét esztendővel ezelőtt, amikor ezek között a falak között módosítottuk a Magyar Köztársaság a lkotmányát, immár nem először, akkor arra gondoltam, hogy nemsokára elkövetkezik az a pillanat, amikor majd legközelebb hozzányúlunk az alkotmányhoz, és jelentős mértékben hozzányúlunk, mert az Európai Unióhoz csatlakozunk, akkor én is úgy gondoltam, mint az igazságügyminiszter úr, illetőleg Vastagh Pál képviselőtársam, hogy majd az ünnepélyesség fogja belengeni ezt a pillanatot. És azt hiszem, erre joggal számíthattunk is valamennyien, történelmi távlatokban is, hiszen azért a szabadságért, azért a függet lenségért, amit 198990ben az akkori rendszerváltoztató erők kivívtak, valóban nagyon sokat áldoztunk. És nemcsak mi akkor, a rendszerváltoztatás során, hanem jóval korábban is sokan adták a vérüket ezért az 1956os forradalomban. Azt gondolom, hogy az az alkotmánymódosítás, ami most itt hever az asztalunkon, megérdemelné az ünnepélyességet. Azért is megérdemelné, mert alkotmányjogi jelentőségét tekintve is - azt hiszem, ezt az igazságügyminiszter úrnak nem kell igazán részleteznem - felér azokkal a nagy jelentőségű alkotmányos dokumentumokkal, amelyekre a magyar történelem során nagyon büszkék vagyunk, amelyek a szuverenitást érintik, az ország szabadságát, függetlenségét érintik. Így az 1848as törvényekre, a Pragmatica Sanctióra, az Aranybullára és legi nkább összehasonlítható példaként az 1867es kiegyezésre gondolok, amikor ugyanerről a kérdésről volt szó. Emlékezzünk vissza, azt is nagyon hosszú vita előzte meg, nem is beszélve az 198990es alkotmánymódosításokról. Hogy mégsem olyan ünnepélyes ez a ma i alkalom, annak több oka is van. Az egyik ok az, hogy egy ilyen módon előterjesztett alkotmányszöveg teljesen váratlanul tűnt fel a szemünk előtt. Sokak szemében úgy tűnhetett, hogy két vagy három nappal az önkormányzati választások előtt, nem építve azok ra a vitákra, amelyek éppen az alkotmányügyi bizottságban például a nyáron is lezajlottak, egy olyan szöveg került elénk, amely nem követi azt a hagyományt, amely a rendszerváltoztatás során ilyen fontos alapvető kérdésekben kialakult, vagyis konszenzusos alkotmánykészítésnek az ütemét, illetőleg annak a példáját. Az ünnepélyesség tehát ezért eloszlik. Ez azonban nem ment fel bennünket az alól a felelősség alól, hogy ez óriási jelentőségű lépés, amit megteszünk, és száz év múlva úgy fognak erre az aktusra e mlékezni, ahogyan az imént említett történelmi példákra mi; hiszen az ország szabadsága, függetlensége, a népfelség elve olyan dolog, amelyről ha önkéntesen lemond egy ország, akkor nagyon alapos megfontolásoknak kell ezt alávetnie. Éppen ezért azt gondolo m, nem felesleges az a vita, amit erről a kérdésről folytatunk; nem felesleges a visszatérés a konszenzuskereséshez ebben a kérdésben, amelynek valamennyien részesei vagyunk. Én is abban bízom, hogy ennek a folyamatnak a végén egy olyan alkotmány lesz, ame ly biztosítja, hogy Magyarország csatlakozhat az Európai Unióhoz, vagyis teljesíti azt a feltételt, hogy az Európai Közösség joga Magyarországon akadálytalanul érvényesülhessen, másrészt pedig lehetővé tesszük azt a kérdést, hogy Magyarországon erről az üg yről népszavazást lehessen tartani. Ebben a tekintetben tehát, azt hiszem, az egyetértés felé való közeledésnek a szándéka mindenkiben megvan. A kormány azonban, amikor előterjeszt egy ilyen anyagot, nem feledkezhet el arról, hogy nem véletlenül rendelkezt ünk 1990ben az alkotmány kérdései körében arról, hogy milyen módon kell az alkotmányt módosítani: nem véletlen, hogy az összes képviselő kétharmadára van ehhez szükség. Ennek éppen az az oka, hogy a mindenkori egyszerű többség ne tudja egyoldalúan, adott esetben szakmai vagy politikai érvek erőszakolása mentén az ország alapvető kérdéseit egymaga eldönteni, hanem kényszerüljön rá arra a kompromisszumra, amely valóban létrehozza a nemzeti egyetértést ebben a kérdésben. Erről van szó, erről beszélünk, ennek a létrehozatalán kell az immár megnehezült körülmények között gondolkodnunk.
