Országgyűlési napló - 2001. évi tavaszi ülésszak
2001. május 9 (206. szám) - Az ülésnap megnyitása - A kulturális örökség védelméről szóló törvényjavaslat általános vitája - ELNÖK (dr. Wekler Ferenc): - SASVÁRI SZILÁRD, a Fidesz képviselőcsoportja részéről:
2928 Tisztelt Ház! A törvény, a támogató jogszabályi környezet, de legalább ilyen elengedhetetlen a polgári öntudat és a közösségek részvétele az örökségvédelemben, ahogy erről említést tettem. Figyeljünk tehát az eredend ően jogtudós Forsterre, aki azt mondja: "Legtöbbet e téren is tulajdonképpen maga a társadalom tehet. Fel kell az emberekben a régi múlt emlékei iránt az érdeket és kegyeletet kelteni, mert a háborúknál és az idők viharainál sokszor nagyobb pusztítást okoz tak és okoznak ma is az értelmetlenség és a kegyetlenség." Tisztelt Ház! A hagyományok ismerete és tisztelete az az életszál, melyből annyi erős fonál szőhető, ott vette eredetét, ahová még sokszor vissza kell térnie, hogy tőle nyerjen erőt. A múlt ismeret éből nem következik annak mindenáron való fenntartására való törekvés, csak a szerves fejlődés esélye, megadva ezáltal korunknak azon erkölcsi erőt, hogy a XX. század nyugtalan és kóros társadalmi elméletei és doktrínái ellenében a hagyományok, a kulturáli s örökség megtartó erejét szegezze szembe, mert ez adja a mérleget és fokmérőt, melyen az emberiségnek és az egyes nemzeteknek az értékeit felismerhetjük. A mértéket! A nemzeteket, ahogy az egyéneket is, mindig a veszélyek ébresztik létfeltételeik felismer ésére. A globalizáció negatív hatásai közepette rá kellett döbbennünk, hogy csak a saját kultúránk őrizheti meg egyediségünket, és csak ebből fakadhat a nemzeti újjászületés forrása. A forrásig mélyen le kell ereszkednünk, és innét kell a szellemi magasság okba felemelkednünk. A múlt, bár mindig tudatában van a hagyománynak, de a jövőt akarja. A tradíció adja a mértéket, mely megszabja annak a minimumát, amire törekedhetünk, de ez önmagában kevés, mert az érték, melyet meg kell teremtenünk: a jövő. Ez képes az ifjú nemzedéknek mindazt a lehetőséget biztosítani, ami szükséges az élet méltóságához. Sőt, csak ez képes igazán olyan jövőt teremteni, amely élhető: barátságos, otthonos. Az otthonunkat felismerhetjük mindannyian még vakon és süketen is, az illatáról, a tapintásáról vagy akár ezek hiányában is. Talán pontosan meg sem lehet határozni honnan, de ha léptek már be évekkel később egykori lakásukba, szüleik, nagyszüleik házába, és érezték már azt az űrt, amit a keresett otthon hiányának érzése teremtett, akk or nem kell más, jobb magyarázatot találnom, megértik, mire gondolok. (10.20) Tisztelt Ház! A törvényjavaslatban egy további új eleme a szabályozásnak, hogy az európai uniós jogharmonizációs követelményeknek is meg kíván felelni. A törvénytervezet eleget t esz azon közösségi elvárásoknak, hogy a kulturális javakra fennálló védelmet az uniós tagállamok próbálják egységes irányítás alatt ellátni, valamint az államigazgatás ésszerűsítésével megteremtődjék a közösségi polgárok számára az úgynevezett egyablakos ü gyfélszolgálati rendszer. Az EU és a nemzeti kulturális örökség védelmének érdekében minden tagállamban kell egy központi hatóságot kijelölni és létrehozni, amely minden vonatkozó kérdésben illetékes. Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Örökölni jó, és nemcsa k a mi szűkebb pátriánkat, hanem ennek a soknemzetiségű térségnek az egészét megörököltük, amit KözépEurópának hívnak. Mert kultúránk, vallásunk, a gyökereink annyira szoros kapcsolatban vannak a világnak ezen részén, hogy amikor a hazát emlegetjük, akkor KözépEurópát is értjük rajta. A kultúránkat oly sűrűn átszövik a közös múlt emlékei, hogy lehetetlen szétválasztani. Ha a budapesti Erzsébet hídról föltekintünk a keresztet felénk mutató olasz származású Szent Gellértre, Wartburg várában felidézzük a mag yar származású Szent Erzsébet legendáját vagy Lengyelország egyik magyar védőszentjének, Boldog Kingának az élettörténetét hallgatjuk, akkor mindannyian a magunkénak valljuk őket. Ha eléneklünk egy magyar népdalt, valahol KözépEurópában máris visszacseng egy variációja. Ha megnézünk egy Andrzej Wajda, Jiřzi Menzel, Szabó István filmet, akkor ezer gondolatot indítanak bennünk ezek a filmek, s talán nem túlzás azt mondani, hogy mi, csak mi, Európa közepén élők értjük igazán ezeket a filmeket. Tudjuk, hogy az életben nem botlunk bele az amerikai szépségbe sem, csak esetleg Fellini trafikosnőjébe. Nem tudunk legyőzni puszta kézzel egy tucat fegyverest, sőt még az sem biztos, hogy csapatostul megbirkózunk Menzel vaddisznójával. Az élet apró rezdüléseiben egymásr a ismerünk, és egyegy gesztus ráébreszt minket, hogy mennyire közeli rokonság fűz és köt össze minket.
