Országgyűlési napló - 2001. évi tavaszi ülésszak
2001. május 7 (204. szám) - A magyar hősök emlékének megörökítéséről és a magyar hősök emlékünnepéről szóló törvényjavaslat általános vitája - ELNÖK (dr. Wekler Ferenc): - DÖGEI IMRE (FKGP):
2630 egységes, rövidebb és nem ennyire dagályos stílusban megírt törvényt megfogalmazni és az Országgyűlésnek szentesíteni, amely valóban arról szól, amit mi fontosnak tartunk, hogy emlékezzünk a régiekre, emlékezzünk az áldozatokra; és nem arról, hogy egyfajta valami politikai köntöst akarunk ennek az ünnepnek keríteni, és valakik esetleg ebből politizálni akarnak. Sajnos, az elmúlt hónapokban volt olyan parlamenti ünnepség, amelyet elsősorban a politika vezérelt, és nem pedig az, hogy a megemlékezésre összpontosítsanak az ott részt ve vők. Biztos vagyok benne, hogy ezeket a módosító indítványokat az ellenzék támogatni fogja, és reméljük, a kormánypárt is valóban nemzeti oldalról közelíti meg a kérdést, és arra törekszik, hogy a társadalom minél szélesebb rétege el tudja ezt a törvényt f ogadni, és ne csak 50 százalék plusz egykét szavazat - éppen attól függően, hogy a Kisgazdapárt hogyan áll - segítségével lehessen elfogadni, hiszen ez nyilvánvaló módon kisebb része a nemzetnek, mint ha az ellenzéki pártoknak a véleménye is bele lenne ép ítve a törvénytervezetbe. Köszönöm. (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiból.) ELNÖK (dr. Wekler Ferenc) : Hozzászólásra következik Dögei Imre úr, a Független Kisgazdapárt képviselője. Megadom a szót. DÖGEI IMRE (FKGP) : Mélyen tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgy űlés! Nagy örömömre szolgál az, hogy ezt a nagyon fontos eseményt, a hősökről való megemlékezést újra tárgyalja a Magyar Országgyűlés. Az elmúlt ciklusban, 199498 között kétszer terjesztettem elő ezt a fontos törvényjavaslatot, mind a kétszer elutasítottá k különböző mondvacsinált ok miatt, egykét szó eltéréssel. A lényeg az, hogy nem kapta meg azt a többséget, amely ezt az ügyet megérdemelte volna. Saját magam is és valamennyien tapasztalhatjuk azt, hogy Magyarországot ezeregyszáz éve igen súlyos csapások érték, és mind a mai napig tart az a felelősségre vonás, amely késik. Éppen ezért, amikor erről beszélünk, hogy a magyar hősöknek méltó ünnepet szenteljünk, erkölcsi kötelességünk a tíztizenkét évet is helyre tenni, hiszen már közben is el kellett hagyni ezt a csodálatos, felemelő érzést és a hősökre való emlékezést. Késünk ezzel a döntéssel, és még most is vannak olyan aggályok különböző szavak behelyettesítése folyamán, amelyek tulajdonképpen el akarják feledtetni ezt a szinte kötelességünké vált megünn eplést. Alig van olyan magyar család, amely a XX. században ne vesztett volna valakit vagy az első, vagy a második világháborúban, és mélyen megalázva érzik magukat azok a hozzátartozók, a hozzátartozók feleségei, édesanyák, akik nem tudják leróni kegyelet üket, csak magukba zárva, hogy igenis az én fiam, az én férjem hős volt. Természetesen ki kell bővíteni ezt a kört, hiszen nemcsak a fronton, a fogolytáborokban, hanem a koncentrációs táborokban és sok egyéb helyen érte ezt a nemzetet megaláztatás, és azok , akik ezekbe belekerültek, a halál martalékai lettek; mindenképpen egy napot szentelni kell. Amikor ez a törvény 1924ben megszületett, a kihirdetés napján életbe lépett. Akkor még nem gondoltak a második világháború szörnyű borzalmaira, de tartoztak azok nak a hősöknek annyival, hogy minden faluban, minden településen hősök emlékművét avattak és állítottak fel. (16.50) Talán nincs is Magyarországon olyan hely - a Kárpátmedencéről nem is beszélve , hogy ne emlékeztek volna meg erről a csodálatos, de fájda lmas emlékről. Összetört szívek százezrei siratták azokat az embereket, akik ott maradtak. Nekünk tehát kötelességünk nemcsak a XX. század mártírjairól, hőseiről megemlékezni, hanem az elkövetkezőkben is, amikor olyan atrocitás éri a magyar népet, hogy val amilyen oknál fogva hős lesz és az életét adja. Szállóige lett az 1950es években, ha visszaemlékszünk, akik akkor éltünk... - nem volt ildomos beszélni arról, hogy hősi halált halt vagy a második világháborúban ott volt. Azt a
