Országgyűlési napló - 2000. évi tavaszi ülésszak
2000. február 9 (118. szám) - A hulladékgazdálkodásról szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - ELNÖK (dr. Áder János): - KISS ANDOR (MIÉP): - ELNÖK (dr. Áder János): - HEGYI GYULA (MSZP):
384 hozzászóljak ehhez a kérdéshez, ha nem vagyok az illető szakbizottság tagja. Nagyon örülök ennek a ma délutáni vitának, olyan kérdésekről beszélgettünk, amelyekről, sajnos, nagyon kevés szó esik ebben a Házban, és sokkal többet kellene beszélni róluk. Engedjék meg, képviselőtársaim, hogy egészen röviden felidézzem Winston Churchillt, őt a harmincas évek közepén megkérdezte egy neves francia értelmiségi, kiváló író, hogy hogyan tudna föllépni a nácizmus terjedése ellen. Churchill azt mon dta, hogy kedves művész úr, néhány évig talán ne írjon esszéket, regényeket, drámákat, novellákat, hanem mindennap írjon egy cikket arról, hogy Németországban sokkal több harci repülőgépet gyártanak, mint Angliában vagy Franciaországban, és ha a dolog így halad, akkor Hitler győzni fog. Az író természetesen továbbra is az irodalmat művelte, de megértette azt, hogy szép szavakon kívül valóban konkrét törvények, intézkedések kellenek ahhoz, hogy nem humánus, antihumánus folyamatokat megállítsunk. Én is azt go ndolom - talán földhözragadt hasonlattal élvén , hogy mindennap kellene beszélnünk például a hulladékképzésről, mindennap kellene beszélnünk a környezetvédelemről, és azt hiszem, akik itt ülünk, ebben nagyonnagyon egyetértünk, hogy ebben a Házban és a kö zéletben sokkalsokkal többet kellene beszélni a jövőről, mint olyan múltbeli és jelenlegi mellékes kérdésekről, amelyek időnk nagyobbik részét a vitákban kitöltik úgy a kormánypártok, mint az ellenzék oldalán. Ha az emberi jövőről akarunk beszélni, akkor - itt elhangzott ez a kifejezés, hogy fenntartható növekedés - a fenntartható növekedésről kell beszélni, a megújuló energiaforrásokról, és természetesen olyan fogyasztásról és fogyasztói életmódról, hiszen itt életmódról van szó, amely minél kevesebb kárt és le nem bontható mellékterméket, szennyezést termel. De hány ember él ebben az országban... - és ez a vita, ami itt lezajlott, azért volt féloldalas, mert olyanok között zajlott, akik ismerik ezeket a problémákat , ha megkérdeznénk a tisztelt választói nkat, vagy akár tisztelt képviselőtársainkat más bizottságokból, hogy definiálják már a fenntartható növekedés fogalmát, akkor tartok tőle, hogy igen elszomorító eredményt kapnánk. Amit Horváth János képviselőtársam, professzor ú r elmondott, akivel nagyon sokszor, nagyon sok dologban egyet szoktam érteni, meg kell mondani, hogy ez a gazdasági megközelítés, amelyet ő használt, természetesen alapelvként elfogadható, de úgy érzem, hogy talán nem ment végig azon az úton, amit felvetet t. Én is elszakadnék attól a vázlattól, amit erre a beszédre készítettem, és néhány olyan gondolatot szeretnék hozzáfűzni, amely, sajnos, nem került szóba sem a törvényben, sem az ő beszédében, de amely szerintem az egész hulladékgazdálkodási és környezetb en való gondolkodási koncepció megértéséhez szükséges. Az elmúlt években többször nekilendült az ökoadó gondolata vagy problémája, de végül is nem jutottunk egyről a kettőre, pontosabban a nulláról az egyre sem. Természetesen - pontosan amit Horváth János mondott - arról van szó, hogy gazdaságossá kellene tenni az olyan termelést és a fogyasztást, amely környezetbarát, nem terheli a környezetet, és nagyon drágává, ráfizetésessé kellene tenni azt a termelést és a fogyasztást, amely ellentétes a fenntartható növekedés elvével. Ez azonban jelenleg, sajnos, egyáltalán nincsen így, tisztelt Ház, és bár a piacgazdaságnak az az alapvető törvénye, hogy az árban minimálisan meg kell jelennie a költségeknek, valójában azt a meglepő dolgot látjuk, hogy az árban gyakorl atilag egyáltalán nem jelennek meg a hosszabb távú környezeti költségek. Ez egy olyan gondolkodásmódból, történelmi fázisból keletkezett, amikor az emberek azt hitték, hogy a víz végtelen és ingyen van, holott - ahogy Pap János képviselőtársam nagyon helye sen mondta - kevés van belőle, és elméletileg egyáltalán nincsen ingyen; és a levegő végül is fogyhatatlanul az ember rendelkezésére áll. Sőt, ez a fajta fogyasztói gondolkodásmód a nyugati országokban akkor született meg, amikor igazából a nyersanyagkincs ek is gyakorlatilag korlátlanul álltak rendelkezésre, hiszen semmi mást nem kellett tenni, mint Afrikában vagy Ázsiában egy újabb országot gyarmatosítani, és akkor nemcsak a víz és a levegő, hanem az ásványkincs is korlátlan volt, csak a kitermelési értéke adódott
