Országgyűlési napló - 1999. évi tavaszi ülésszak
1999. március 1 (51. szám) - Határozathozatal a gazdasági társaságokról szóló 1997. évi CXLIV. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat részletes vitára bocsátásáról - A szerzői jogról szóló törvényjavaslat általános vitája - ERKEL TIBOR, a MIÉP képviselőcsoportja részéről:
564 Köszönöm, képviselő úr. Megadom a szót Erkel Tibor képviselő úrnak, MIÉP. ERKEL TIBOR , a MIÉP képviselőcsoportja részér ől: Tisztelt Elnök Úr! Köszönöm a szót. Tisztelt Államtitkár Úr! Képviselőtársaim! Sajátos gondolattársítás: az elmúlt év őszén, telén - és félő, hogy még az idén sem bezárva s lezárva - kegyetlen természeti katasztrófák sújtották az egész földet, de benne közvetlenül a Kárpátmedencét is. Ez utóbbit immár nem lehetett és nem is akarta senki besorolni a televízió hátborzongató, néha vérfagyasztó azon tudósításai közé, amelyek után a néző - borzongó hát kisimulván, fagyott vér kiolvadván - kijelenti, hogy "s zegények, ez mégis nagyon kellemetlen lehet nekik!" - majd megvacsorázik. (15.30) Itt és most a magyar néző láthatta ugyan a tévéből, és hallgathatta hírként, de sokan bokáig vagy éppen derékig a rohanó árban állva, személyesen tapasztalhatták meg, hogy sz emük előtt omlik össze a ház, hullanak el az állatok, megy kárba az ÉLET - csupa nagybetűvel. Az ember fát lát maga előtt, amint kicsavarja a vihar, majd magához tér, és rémülten látja, hogy nem vihar, hanem az ember az, és nem szimbolikusan, hanem nagyon is valóságosan irtotta ki a fákat, az erdőket, amelyek képesek voltak hajdan erekké, csermelyekké szelídíteni a ma már feltartóztathatatlan áradatot. Kivágták a fákat, a természet formakölteményeit, színpompás festményeit, történelemkönyveit, a benne védel met keresőnek otthont és védelmet biztosítót, a táj arcának hamvasságát, a minden hangon szólni képes szimfóniákat, a természet oratóriumát. Ezek a képek és gondolatok rohantak meg, amikor a javaslat (1) bekezdését, bevezető sorait olvastam. Idézem és komm entálom: "A technikai fejlődéssel lépést tartó korszerű jogi szabályozás", vagyis a tapasztalati tényekkel megalapozott, tudományos ismeretekre épülő természetvédelem "meghatározó szerepet tölt be a szellemi alkotás ösztönzésében, a nemzeti és az egyetemes kultúra értékeinek megóvásában", vagyis megóvja az élő természet értékeit, és újjászületését segíti, mert az élő és éltetett természet az egyetemes kultúra, így benne a nemzeti kultúra legősibb és talán legfontosabb része; "egyensúlyt teremt és tart fenn a szerzők és más jogosultak, valamint a felhasználók és a széles közönség érdekei között". Bárki érzékelheti az összefüggést, hiszen a természeti egyensúly óvása, a kölcsönös érdekek folyamatos, mindenkori tiszteletben tartása talán kikerülhetővé tette vol na a ránk szakadt katasztrófát is, de hatását mindenképpen mérsékelte volna. Pusztítást, pusztulást tapasztaltunk a magyar szellemi életben is. Hogy mekkorát, még pontosan nem tudhatjuk, ahhoz időben messzebb, és higgadt mérlegelésben sokkal magasabbra kel l jutnunk. Ma csak abban lehetünk biztosak, hogy alkotóink, előadóművészeink, tudósaink hivatástudata, az őket segítők elkötelezettsége, valamint - és nem mellékesen - a jogaikat eddig is nagy gonddal védők, a mostani törvényjavaslatot megfogalmazók szakér telme nélkül a magyar szellemi élet is válhatott volna romhalmazzá. Számomra nemcsak a kontrollálatlan globalizmus elleni védekezés, hanem a nemzet további fejlődésének garanciája is a tárgyalt javaslat. Ezért kérem, hogy bizonyos művészeti á gak szempontjából vizsgálva megfogalmazott észrevételeimet, kritikáimat és javaslataimat fogadják az ehhez nyújtott jó szándékú segítség jeleként. Képzőművészet: a képzőművészet tisztelt képviselői nevében - előrebocsátva a gondos munka megismerése során f ormálódó nagyrabecsülésüket - az alábbi javaslatok megfontolását kérem, természetesen hiánypótlással, mert ezt más területek szabályozásának analógiái vetik fel. Védelem a műveknek: az eladott vagy elajándékozott műtárgy természetesen a vevő tulajdona, de a benne rejlő művészi érték az alkotó életművének része, így például nem rongálható vagy nem pusztítható el. Ez természetes a muzeális értékű műtárgyaknál, amelyek nyilvántartása és védelme még magántulajdon esetén is állami feladat. Gondoljunk csak a Szov jetunióba kivitt értékeink vegyes összetételére! Ezt a kérdést nem érezzük rendezettnek, s annál kevésbé az, mert az itthoni aggasztó példák szaporodnak. Állami vásárlás után az adományozott kép a kultúrházból kocsmába
