Országgyűlési napló - 1999. évi tavaszi ülésszak
1999. február 9 (47. szám) - A munka törvénykönyvéről szóló 1992. évi XII. törvény, a köztisztviselők jogállásáról szóló 1992. évi XXIII. törvény, a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény, az igazságügyi alkalmazottak szolgálati viszonyáról szóló 1997. évi ... - ELNÖK (Gyimóthy Géza): - DR. FENYVESSY ZOLTÁN, a MIÉP képviselőcsoportja részéről:
153 nyilvántartást elképzelni, de hogy a mai megoldásnál szükséges lenne jobbat kitalálni, az aligha lehet kétséges. Ezért kérem az előterjesztőt ennek a kérdésnek is az átgondolására. Problémát okoz továbbá, ho gy a tervezet olyan kifejezést is használ, amely eddig nem szerepelt a munka törvénykönyvében. Ha egy új kategóriát kívánna bevezetni, akkor azt meg kellene határoznia. A munkavállalók munkaidejének, szabadságának és egyéb munkaidőkedvezményeinek nyilvánt artásával egyet lehet érteni, de ott rendkívüli szabadság kiadásának a nyilvántartását megkövetelni érthetetlen. A munka törvénykönyve ugyanis rendes szabadságról, pótszabadságról és a munkaviszony szünetelése időtartamára vonatkozó egyéb szabadságesetekrő l rendelkezik, azonban rendkívüli szabadságról mint kategóriáról nem. A mostani tervezet sem tesz említést erről mint új bevezetendő kategóriáról - csak egy helyen említi, hogy nyilvántartást kell vezetni a rendkívüli szabadságról. S mivel nincs meghatároz va a rendkívüli szabadság fogalma, mibenléte, ezáltal a munkáltatót megoldhatatlan helyzetbe hozzuk, ha kérni akarjuk tőle a nem létező rendkívüli szabadság nyilvántartását. A tervezet több részében is pontosítást érzek szükségesnek. Így például a 4. § (3) bekezdésében a munkáltató kezesi felelősségének szabályozásánál a munkavállalót jobban védené a munkáltató készfizető kezessége. Csak egy szó betoldása, mégis mekkora különbség lehet a munkavállaló javára! Vagy: a leltárfelvétel befejezése utáni határozat ot a munkavállalóval hatvan napon belül közölni kell, de hogy mi módon, az nincs szabályozva. Véleményem szerint rögzíteni kellene, hogy írásban kell azt a munkavállalóval közölni, igazolva annak átadását a munkavállalónak vagy az átadás megkísérlését. A j elenlegi szabályozás lehetővé teszi a leltár eredményének akár szóbeli közlését is, ami utána egy jogvita esetén nagyon nehezen bizonyítható. A munkavállaló részére megalázónak találjuk, hogy a munkáltatónak nem kell indokolnia a felmondást, ha a munkaváll aló öregségi nyugdíjra szerzett jogosultságot, vagy előrehozott öregségi nyugdíjban, illetve szolgálati nyugdíjban részesül. Ilyen esetekben szerintünk legalább hivatkozni kellene arra, hogy a munkavállaló ne azt érezze, hogy feleslegessége miatt, hanem ko ra, illetve elért szolgálati ideje miatt kézbesítették részére a felmondást. Ha a munkavállaló munkaviszonyból származó igényének érvényesítése során a most még kötelező, perindítás előtti egyeztetés elmaradna - mint az előterjesztő jelezte, a polgári perrendtartásban az majd valamikor egységes szabályozásra kerül , akkor felmerül a kérdés, mi lesz akkor, ha ebből a törvényből ez az egyeztetés most kimarad, de valamely okból a Pp.be mégsem kerül be, mert a parlament a szavazáskor e setleg úgy dönt. Vagy bekerül ugyan a polgári perrendtartásba - de mikor? Nyilván jóval később, mint a mostani törvénymódosítás hatálybalépése! Ez pedig azt jelentené, hogy lehet egy bizonytalan időintervallum, amikor ez az egyeztetés nem létezik. Mivel ma a munkajogi jogviták jelentős része ezen a szinten az egyeztetéskor lezárul - és nekem ez a gyakorlati tapasztalatom Varga István tapasztalatával szemben , ennek a fórumnak a kiesése, még az esetleges időleges kiesése is a bíróságokon óriási többletteher ként jelentkezne. Aligha lehet ez a jogalkotó szándéka a bíróságok mai leterheltsége mellett. Összegezve: bár - mint a bevezetőmben jeleztem - a tervezet néhol a munkavállalóra kedvező előírást tartalmaz, más helyeken pedig a munkáltatóra, összességében az onban mégis inkább munkáltatóbarátnak tűnik. (12.00) Pedig a munkáltató a pozíciójából adódóan összehasonlíthatatlanul jobb helyzetben van, mint a munkavállaló, hiszen neki lehetősége van bármely munkavállaló pótlására elég könnyen, míg a munkavállalónak e gyáltalán nincs ilyen könnyű lehetősége az esetlegesen elvesztett munkahelyének pótlására. Ha egy kicsit keményebben akarnék fogalmazni, akkor azt is mondhatnám, hogy ez a tervezet nem egyenjogú partnerekről szól, nem egyenjogú partnerként kívánja rendezni a munkaadó és a munkavállaló viszonyát. Ha ez szándékos, akkor baj. Ha csupán a nagy munka közben óhatatlanul előforduló hibákról van szó, akkor azok megfelelő szándék esetén javíthatók.
