Országgyűlési napló - 1998. évi őszi ülésszak
1998. október 28 (22. szám) - Az ülésnap megnyitása - A kötelező egészségbiztosítás ellátásairól szóló 1997. évi LXXXIII. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat általános vitája - ELNÖK (Gyimóthy Géza): - DR. HEGEDŰS MIHÁLY (FKGP):
1393 A tárgyalt törvény lényegében arról szól, hogy az egészségügyi ellátás két főszereplője milyen színvonalon képes ellátni a legfontosabb szereplőt, a beteg - vagy a későbbiekben megbetegedő - magyar állam polgárt. Képese megteremteni az összhangot a szükségletek és a szűkös lehetőségek között? Mert a szükségletek igen nagyok. Magyarország az egyik legrosszabb népegészségüggyel rendelkező ország Európában. Az egyik főszereplő ebben a rendszerben az alapellá tás, a kórházak és a járóbetegellátás, a másik főszereplő ezen egészségügyi szolgáltatások vásárlója, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár. De az OEP nem működhet a szabadversenyes piaci körülmények között. Mindenképp kívánatos, hogy az egészségügyi sz olgáltatások szabályozott piac formájában valósuljanak meg. Az is tény, hogy a magyar egészségügyi ellátás túlzottan kórházcentrikus, annak ellenére - ami már a korábbi programokban is sokat szerepelt , hogy nagyobb súlyt kezd helyezni az elsődleges ellát ásra. Ez az egészségügyi költségvetési szerkezetben nem tükröződött. Ahelyett, hogy az alapellátást alkalmassá tették volna magasabb szintű és definitív, befejezett ellátásra, megkezdték a túlzottan kórházcentrikus ellátóstruktúra fizikai leépítését. Így e gyszerre valósult meg az alapellátás fejlesztésének leállítása és a kórházak leépítése, aminek törvényszerűen a szolgáltató tevékenység elégtelensége lett a következménye. Így az egészségügy harmadik szereplője, a beteg - vagy a potenciális beteg - joggal érezheti, hogy nem valósulhat meg a közfinanszírozáson és a társadalmi szolidaritáson alapuló társadalombiztosítás, és nincs garantálva a szolgáltatásokhoz való egyenlő hozzájutás esélye. A nálunk gazdagabb országokban is nehezen teremthető meg az egészség ügyben az igények és lehetőségek közötti egyensúly. Gyakran hasonlítják az egészségügyet egy sötét alagútban robogó vonathoz, amelynek nem működik a fékrendszere. Ez akadályozza a szakmailag szükséges és a gazdaságilag lehetséges elfogadható összhangját. E zen összhangot az új egészségügyi vezetés kezében lévő karmesteri pálcával lehet segíteni. Sok új törvényt - köztük kétharmadost is - szükséges létrehozni. Szükséges módosítani, bővíteni a tisztiorvosi szolgálatról szóló törvényt. Új feladatuk lehetne a mi nőségbiztosítás országos szinten való megszervezése és a minőségi tanúsítványrendszer működtetése, ellenőrzése. Az önkormányzati törvény is javításra szorul. Nem sikeres az egészségügy szempontjából az úgynevezett duális finanszírozás. A jelen állapot szer int a kórházi szakellátási és az alapellátási eszközrendszert mindig a fenntartó önkormányzatnak kellene fejleszteni, fenntartani. Például egy városi vagy megyei kórház fenntartási kiadásait a fenntartó önkormányzatnál kell hogy terveztesse, miközben az el látási körzete ennél sokkal nagyobb. A rendkívül szűkös önkormányzati támogatás miatt a helyi egészségügyi vezetés kénytelen szabálytalanul e működésre szánt pénzekből - amelyeket az OEP biztosít - fejlesztést végezni, új műszereket beszerezni. Az elmondot takból kiderül, hogy szükség van egy olyan törvényre is, amely a kórházak jogi, finanszírozási helyzetét teszi törvényessé, létüket, jövőjüket megnyugtató törvényi keretek közé helyezi. Másik törvényben kellene rögzíteni az alapellátás megújuló, megújult m űködési feltételeit. Biztosítani kell a jobb működés reményében a privatizáció törvényi környezetét. Az egészségügy biztonságos működéséhez adótörvényeket kell módosítani. Lehetőséget kell találni - még ha átmeneti időre is - a nullakulcsos áfa bevezetésér e. Amortizációban kell elismerni a jelenleg több százmilliárdot kitevő ingatlan- és műszervagyont, amely jelenleg az egészségügy működtetésében van. Rendkívüli fontosságú az alacsonyabb szintű rendeletek módosítása is. Példaként megemlítem az elhíresült 10 3/1995ös kormányrendeletet, amely magában hordozza a kísérletezések sok hibáját. Ez a rendelet megkísérli összhangba hozni a szolgáltatók igényeit a finanszírozó szűkös lehetőségeivel. Ez nem nagyon sikerült. A rendelet a három lábon álló szolgáltatórends zert háromféleképp díjazza: az alapellátást fejkvóta szerint, a járóbetegszakrendeléseket megjelenés szerint, míg a legdrágábbat, a kórházit, betegségcsoportok szerint. Bebizonyosodott, hogy ez a rendszer a minőségre érzéketlen, teljesítményelvű finanszír ozás. Ebből következik, hogy az intézmények megtanultak kódolni, pontot
