Országgyűlési napló - 1997. évi őszi ülésszak
1997. szeptember 17 (299. szám) - Az ülésnap megnyitása - Az egészségügyről szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - ELNÖK (dr. Kóródi Mária): - DR. KIS GYULA JÓZSEF (MDF):
561 mértékben, 25 százalékban a környezet állapota, és még ennél is nagyobb mértékben a teljes gazdasági, társadalmi és kulturális helyzet. Ha tehát csupán az egészségügyről, annak intézményi, jogi, közigazgatási szabályairól alkotunk törvényt, akkor valójában a betegségügyről alkotunk törvényt, mintha nem az egészség lenne az ember természetes és általános állapota, melybe n a betegség csupán kivételes helyzetet jelent, és a kivételes helyzetre alkalmazott törvényt nem befolyásolja az általános. Sajnos, olyan ez, mintha a társasházi törvény, mondjuk, az összedőlt társasházakról szólna csupán, a pénzintézeti törvény pedig csa k a bankcsődökről. Márpedig igen árulkodó módon ebben az elénk kerülő törvényjavaslatban az egészség fogalmi meghatározása nem is szerepel, csupán a betegség fogalma a polgárok egészségét érintő jogok helyett csupán a betegjogok az állam és társadalom köte lességei között pedig az egészséges élet feltételeinek garantálása helyett a betegségekkel kapcsolatos közfeladatok. Ezért érezzük úgy, hogy azzal a kivételes lehetőséggel, melyet egy új egészségügyi törvény elfogadása jelenthetett volna, az előterjesztő n em mert, vagy nem tudott élni. Lehetőség lett volna arra, hogy az emberi egészséget teljességében megjelenítve, annak környezeti, gazdasági, szociális feltételeit kibontva elfogadtassa a társadalommal és a politikával az egészség ügyének jövőnket alapvetőe n meghatározó jelentőségét. Mert ha az egészség fogalmából kiindulva alkotnánk törvényt, akkor nem hivatkozna semelyik kormány és nem egy népjóléti miniszter arra, hogy az egészség csupán 1015 százalékban függ az egészségügy fejlettségétől. Ebből kimondat lanul az következik, ami be is következett az elmúlt években, hogy ha ilyen rossz befektetés az egészségügyre költeni, akkor jogos, hogy reálértékben valóban egyre kevesebbet költsünk rá. Akkor az következik, hogy a gazdaságpolitika rövid távú érdekeivel s zemben nem lehet hatásosan hivatkozni az egészség védelmének, az emberi erőforrások védelmének elsőbbségére. Akkor nem lehet a pénz, adó, illetékpolitikában, a költségvetés vitájában, az oktatás- és kultúrpolitikában, a környezetvédelem kérdéseiben eredm ényesen védeni az emberi egészséget mint legfőbb értéket. Akkor be kell érnünk azzal, hogy továbbra is a maradék maradéka jut az egészségügynek a közpénzek elosztásakor. De akkor vállalnunk kell, hogy egyre betegebbek leszünk, egyre korábban halunk, és nem zetként tovább fogyatkozunk. Mert ezen a helyzeten ily módon semmit sem segíthet a most elénk terjesztett törvény, még ha a maga szűkre szabott keretei közt tökéletes lenne is - márpedig hogy nem az, azt az eddigi hozzászólások elég részletesen kifejtették , s a részletes vitában majd magunk is visszatérünk rá. Itt különösen a betegjogok kérdésére, szembeállítva az orvosi jogok és kötelezettségek kérdésével szeretnék kitérni. Az orvosi szakmában, az orvostudományban, a gyógyítás történetében szinte a kezdete ktől alapvető szabály, alapelv a salus aegroti suprema lex, tehát hogy a beteg érdeke legyen a legfőbb törvény. A kérdés csupán az, hogy a beteg valós érdekét ki fogalmazza meg. A porosz, osztrák, magyar orvosi gondolkozásban ezt egyértelműen az orvosra bí zták, mondván hogy a beteg nem tudhatja pillanatnyi állapotából következően a várható következményeket. Ezért az orvos mintegy gyámként helyette kell hogy ezt a felelősséget elvállalja. Az angolszász gondolkozásban, orvosi gondolkozásban a felelősséget meg osztják a beteggel, amennyiben a beteg kellő ismeretek birtokában sokkal inkább partnere lehet az orvosnak, és meghatározhatja saját sorsát, a saját sorsát befolyásoló kezelésmódokat, adott esetben még azt is, hogy visszautasítsa a kezelést. (9.10) Ebben a partnerség és a kellő tudatosság, az ismeretek kellő mennyiségének birtoklása a döntő szempont. Itt nagyon érzékeny viszonyt kell rendezni, hiszen az ismeretek teljes birtokában éppen tanultsága, képzettsége és gyakorlata folytán csak az orvos lehet, de m ég ő sem kezeli általában saját magát. Az is egy másik alapelv, hogy az orvos ne gyógyítsa magát, sőt, lehetőleg közvetlen hozzátartozóit sem, mert akkor nem tud megfelelően objektív lenni, túlértékeli panaszait, túlságosan jót akar tenni, ami legalább oly an rossz, mintha semmit sem tenne. Ha a beteg teljes mértékben beavatásra kerül - mondjuk, egy nagy képzettségű orvos a beteg, aki tisztában van helyzetével, a
