Országgyűlési napló - 1997. évi tavaszi ülésszak
1997. február 3 (241. szám) - A párizsi békeszerződésről szóló 1947. évi XVIII. törvény 27. cikke 2. pontjában foglaltak végrehajtásáról szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - ELNÖK (dr. Gál Zoltán): - DR. TÍMÁR GYÖRGY (FKGP):
70 A párizsi békeszerződésről szóló 1947. évi XVIII. törvény 27. cikk e 2. pontjában foglaltak végrehajtásáról szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása ELNÖK (dr. Gál Zoltán) : Tisztelt Országgyűlés! Soron következik a párizsi békeszerződésről szóló 1947. évi XVIII. törvény 27. cikke 2. pontjában foglaltak végreha jtásáról szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása és lehetőség szerinti lezárása. Az előterjesztést T/3546. számon, a bizottságok ajánlásait pedig T/3546/23. számokon kapták kézhez képviselőtársaim. Felszólalásra előre, írásban Tímár György ké pviselő úr, Független Kisgazdapárt, jelentkezett, neki adom meg a szót. DR. TÍMÁR GYÖRGY (FKGP) : Tisztelt Elnök Úr! Mélyen tisztelt Képviselőtársaim! Úgy gondolom, hogy tiszteletre méltó politikai bölcsességről tesz tanúbizonyságot az, aki ezt a fél évszáz ada húzódó kérdést a Magyar Országgyűlés napirendjére hozta. Súlyos mulasztást követett el fél évszázadon keresztül a mindenkori magyar kormányzat, amikor nem történelmi súlyának és az igazságosság legelemibb követelményeinek megfelelően értékelte azt a pr oblémát, amely ennek a törvényjavaslatnak a valóságos mögöttes területe; azt a holocausti borzalmat, amelyen népünk egy része át kellett hogy essen, áldozatává kellett hogy váljon. (20.30) Én a magam részéről a legnagyobb tisztelettel és főhajtással vagyok az áldozatokkal szemben, és elismerésemet fejezem ki azzal a kormányzattal szemben, amely megpróbálja megkezdeni rendezni ezt a súlyos mulasztást - jogászként kifejezve , megpróbálja feloldani az alkotmányos mulasztás súlyos tényét. Az egy más kérdés, ho gy az a megoldás, amely jelenleg törvényalkotásra várva az igen tisztelt Magyar Országgyűlés előtt fekszik, mennyiben fejezi ki azt a tényleges hátránykompenzálást, amelynek előbbutóbb be kell következnie. Hivatkozni kívánok egyrészt a magyar alkotmányra, amely 2. §ában kimondja, hogy hazánk demokrácia, és a demokráciában minden ember és minden ember joga - beleértve a károk rendezésével kapcsolatos jogokat is , tehát minden jog egyenlő és csak egyenlő mértékkel lehet mérni. Minden diszkrimináció, ami ak ár a jogalanyok, akár a jogérvényesítési lehetőségek tényleges gyakorlata között van, ütközik hazánk alkotmányába, és ütközik abba a morálba, amelyet - remélem - mindannyian magunkénak vallunk. Hatszázezer ember szenvedett borzalmas kínhalált, köztük gyere kek és idősek. Nem bűnösök, nem büntetést hajtottak végre rajtuk, és mégis a legsúlyosabb szenvedés között kellett hogy elveszítsék életüket és egyesek vagyonokat. Az akkori magyar kormányzat 1946ban már felismerte azt a kötelezettségét, amely egy állam v ezetésétől minimálisan elvárható, és a '46. évi XXV. törvényben már megfogalmazták a kompenzáció szükségességét. Majd a következő évben, a párizsi békeszerződés ratifikálása kapcsán, a '47. évi XVIII. törvényben nemzetközi jogszabály rangjára emelték ezt. Sajnos, az időközben eltelt fél évszázad nem volt elegendő ahhoz, hogy végrehajtsák vagy legalább megkezdjék a végrehajtást. Ugyanakkor azonban azt a vagyont sem adták vissza a törvényben írt jogosultaknak, amelyet visszaadhattak volna, hiszen mindannyian tanúi, fültanúi voltunk annak, amikor itt ebben a Házban, két és fél évvel ezelőtt az akkori kormányzat általam igen tisztelt pénzügyminisztere elmondta, deklarálta, hogy az elmúlt fél évszázad kormányzatai jogalap nélkül, de értékesítették azokat a vagyon tárgyakat, amelyeket például kényszerletétbe helyeztettek a fasizmus időszaka alatt. Borzalmas ezt hallani, ha az ember végiggondolja, hogy ez tulajdonképpen mit jelentett. Nehezen
