Országgyűlési napló - 1997. évi tavaszi ülésszak
1997. május 26 (272. szám) - Napirenden kívüli felszólalók: - ELNÖK (dr. Gál Zoltán): - DÖGEI IMRE (FKGP):
3642 Azt, hogy egy fiatalember milyen emberré válik, sok minden meghatározza, de az otthon lég köre, a neveltetése kitörölhetetlen nyomokat hagy benne. Ezért mindig az idősebb generáció feladata megismertetni a hősök tiszteletét, beszélni a megtörtént, sok megpróbáltatással járó eseményekről. De a mi feladatunk az is, hogy bizonyságot tegyünk ifjain k előtt arról a hitről, ami e mindannyiszor vesztes nemzetet talpra állította; nemzetbe vetett hite, s a reménység, amely keresztyén hittudatából táplálkozott. Meg kell tanulni megállni, ünnepelni a hétköznapokon, kell hogy jusson idő az ünneplésre és a me gemlékezésre. Miért fontos ez? Most, amikor annyi más nehezedik ránk, amit lehetetlennek látszik megoldani, kenyérgondok, gyermekeink jövője, különböző kihívások között megállni a helyünket. (21.30) Hisz - mondhatjuk - ezeket sem tudjuk megoldani, miért ün nepeljünk? Mégis azt kell mondani, hogy a mai ember, mi magunk is talán azért tudjuk megoldani jelenlegi nehézségeinket - legyen az anyagi vagy családi természetű , mert nem tanultunk meg mérlegelni - mindenekelőtt azt, hogy mi a legfontosabb. A legfőbb é rték előttünk nyilván a viszonylagos anyagi biztonság, a jó anyagi körülmények - de nem mindenáron! Úgy ne kelljen ez nekünk, hogy közben elfelejtkezünk a szülői tiszteletről, a lelki értékekről, a becsületességről, a tisztességről, az igazmondásról, a ker esztény hitünk gyakorlásáról. Ilyen áron ne adjuk el magunkat, semmilyen szemfényvesztés láttán sem! Azt gondolom, hogy akik most itt vagyunk, számunkra nyilvánvalóan fontos mindazon erkölcsi értékek tisztelete, amelyek elődeink előtt ismertek voltak, akik példái voltak a hazaszeretetnek, az önfeláldozásnak, akik tíztizenkét évi katonai szolgálat után sem adták meg magukat. Mai megemlékezésünk arra hívja fel a figyelmet, hogy tanítsuk a minket követő nemzedéket a keresztyén értékítéletre, amely a történele m során maradandó marad mindvégig. Hadd említsem meg egy fogolytábort megjárt honfitársunk emlékiratait, melyek arról szólnak, hogy az embertelen és elviselhetetlen körülmények között, csonttá fagyva is tudtak karácsonyt ünnepelni, és a barakkok mélyén Ist ent dicsőítő énekeket énekelni. "Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen". Ne gondoljuk tehát, hogy ma értelmetlennek látszik időt áldozni őseink emlékének, tudni méltó n megemlékezni és magunkkal vinni a ma feladatát. Nyilvánvaló tehát a magyar nemzet fájdalma, a családok gyásza hívta életre a hősök vasárnapjának ünnepét. A megemlékezések, az együttérzések tették lehetővé, hogy Magyarország szinte valamennyi településén emlékművet állítsanak a magyar hősök emlékére. A jelen kornak is első és legfontosabb feladata a második világháborúról emlékművet állítani és hozzácsatolni az 1956os hősökről való megemlékezést - amely szinte napjaink közepette, szemünk előtt játszódott le. Hogy milyen kárt okoztak az egész magyar népnek az '56os eseményeket kísérő retorziók? - az egész magyar gazdaságot teljesen ellehetetlenítették. A jelen napjaink szinte kilátástalanok a jelenlegi kormány tehetetlenségének következtében. Nincs az alag út végén az a fény, amelyet minden magyar ember vár. Legyen feladatunk hitelesen továbbadni a történelmi tényeket, saját tapasztalatainkat úgy az első, mint a második világháborúról, az '56os eseményekről. Ne szégyelljük keresztyén értékrendünket a mai, ú gynevezett toleráns "mindent szabad nekünk" országunkban; hitet tenni a hazaszeretet, a felebarát, a hősök emléke mellett; nem megvásárolhatónak lenni, hanem méltónak lenni ifjaink tiszteletére, hogy példát vehessünk életfolytatásukban. Így emlékezhetünk m éltón hősi halált halt honfitársainkra igazán. Legyen igaza a legnagyobb magyarnak, gróf Széchenyi Istvánnak, hogy "Magyarország nem volt, hanem lesz". Hogy e csodálatos idézetnek igaza legyen, a magyar nép összefonódására, a helyzet teljes felismerésére v an szükség. Mindenképpen az Országgyűlésnek kell olyan törvényt hoznia, hogy a magyar nép tudja, hogy szervezetten mikor kell a hősöket igazán és egymás kezét fogva ünnepelni, és méltóképpen emlékezni rájuk, akik mindenképpen megérdemlik, hogy egy főhajtás sal, egy szál virággal adózzunk a hősöknek.
