Országgyűlési napló - 1997. évi tavaszi ülésszak
1997. május 26 (272. szám) - A lakások és helyiségek bérletére, valamint elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályokról szóló 1993. évi LXXVIII. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - ELNÖK (dr. Gál Zoltán): - MOLNÁR GYULA (MSZP):
3633 embernek a gondjára, de olyan emberek gondjára, akiknek ez a történelmi méltánytalanság - amelyet fél évszázaddal ezelőtt követtek el velük szemben - még mindig megrontja az életét. Ez az együttgondolkodás és ez a pozitív magatartás, amely minden oldalról megnyilvánult, a realitások keresése és a megoldás keresése végül eredménnyel járt - és ezt szeretném hangsúlyozni. Annak idején, 1993ban a lakástörvény meghozatalakor az Országgyűlés azt hitte, hogy az önkormányzatoknak egy feladat adásával megoldhatja ezt a régóta fennálló megoldatlan problémát. Nos, ha egy törvény igazán nem rendelkezik szankciókkal és igazán nem rendelk ezik ösztönző elemekkel, akkor nagyon nehezen működik. Három évet kaptak az önkormányzatok, hogy oldják meg ezt a problémát, de hozzávetőlegesen a fele ügyben sikerült csak döntést hozni és elhelyezni a kényszerbérlőket más lakásban, illetőleg számukra any agi kárpótlást biztosítani. A mostani megoldás együttesen érvényesíti az ösztönzés és a szankcionálás elemeit, méghozzá olyan formában, hogy az 1997. évre felemelt költségvetési támogatást helyez kilátásba az önkormányzatok számára, ha megoldják ezt a gond ot. Garantálja, hogy még 1998ban, tehát a következő évben költségvetési támogatásra számíthatnak, de közben az önkormányzatoknak már számolniuk kell azzal, ha nem oldják meg a kényszerbérlők elhelyezését, akkor fizetniük kell a piaci lakbérnek, illetőleg a hatósági lakbérnek a különbözetét; nem egyoldalú megállapítás alapján, ha vitatják ennek a nagyságát, abban az esetben ők is bírósághoz fordulhatnak. Végezetül: megszűnik a hatósági jogkör, és ha az önkormányzatok 1998 végéig nem oldják meg ezt a problém át, akkor már csak szűk körben lesznek jogosultak költségvetési támogatást igénybe venni ennek a kérdésnek a rendezésére. (20.50) Úgy gondolom, hogy ez a hármas megoldási mód, tehát a '97. december 31ig, a '98. december 31ig, majd az az után terjedő időr e szóló háromféle rendelkezés kellőképpen ösztönöz és kellőképpen büntet. Ezért úgy gondolom, ennek az 1993as törvényi kötelezettségnek a rendezése, hogy az önkormányzatok a kényszerbérlőket helyezzék el, és ezt a félévszázados gondot végre tüntessük el a magyar közéletből, megfelelő jogszabályi rendezést fog nyerni azáltal, hogy az albizottság munkája során létrejött kompromisszumot az önkormányzati bizottság módosító indítványként az Országgyűlés elé terjesztette, és az Országgyűlés ezt a megoldást remél hetőleg el is fogja fogadni. Elsősorban tehát azt szeretném hangsúlyozni, hogy a kormánynak, az igazságszolgáltatásnak, az érdekképviseleteknek és az országgyűlési képviselőknek az együttgondolkodása az adott esetben eredményre vezetett, és igazán olyan po zitív példát mutat, amely a parlament gyakorlatában máskor is követendő lenne. Végezetül még egyszer meg szeretném köszönni a három szocialista képviselőnek, hogy ezt a kérdést a parlament elé hozták, ezt a kérdést valóban meg kellett oldani, és - most már hadd mondjam - örülök annak, hogy ez a megoldás valószínűleg már egészen elérhető közelségbe került. A hasonló jellegű megoldások igazán emelik a parlament tekintélyét, és sokkal inkább emelik az ilyen feladatmegoldó felszólalások, munka, mint az, amikor a parlamentről esetleg negatív kép alakulhat ki, mert csak értelmetlen és terméketlen viták folynak. Ezért még egyszer szeretnék gratulálni az előterjesztő képviselőknek. Köszönöm a figyelmet. (Taps.) ELNÖK (dr. Gál Zoltán) : Tisztelt Országgyűlés! Előterje sztő képviselőtársaink közül ketten is jelezték hozzászólási szándékukat. Megadom a szót Molnár... (Molnár Gyula és dr. Szabó Lajos Mátyás dr. Szabó Imrére mutat.) Megadom a szót Molnár Gyula képviselő úrnak, az indítvány előterjesztőjének. MOLNÁR GYULA (M SZP) : Elnök úr, köszönöm a szót. Azért nyomtuk meg, gondolom, mind a ketten, mert szeretnénk részt venni abban a vitában, ami, úgy tűnik, már nem is vita, hanem inkább együttgondolkodás,
