Országgyűlési napló - 1996. évi tavaszi ülésszak
1996. június 12 (189. szám) - A felsőoktatásról szóló 1993. évi LXXX. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - ELNÖK (dr. Kóródi Mária): - DR. OROSZ ISTVÁN (MSZP):
4916 társult intézmények bizonyos fejlesztési eszközöket megszerezzenek. Kapcsolódva Szabad György, Bihari Mihály és mások által kifejtett nézetekhez, hadd próbáljam az integrációt egy másik aspektusból megközelíteni. Az integráció leg főbb kérdése számomra valójában az, hogyan lehet a szakegyetemekből és szakfőiskolákból valódi, legalább két tudományterületet felölelő sok karú egyetemeket létrehozni. És itt csodálkozva hallgattam, meg kell vallanom, Cseh Mária képviselőtársam előadását, azt, hogy a Független Kisgazdapártban a paternalista állam iránti nosztalgiák élnek, ezt korábbi véleményükben is hallottam. De azt, hogy az '50es évek szakegyetemeit nemcsak visszaállítani és erősíteni kívánják, hanem ezek számát szaporítani is, ezt egy szerűen nem tudtam hova tenni. Természetesen az integrációban az is járható útnak tűnik, ami Miskolcon, Veszprémben, vagy a Pannon Agráregyetem esetében történt, de ezek az intézmények száma nem csökken, márpedig az igazi gond az, hogy ez a kis ország nem tud eltartani 130 helyen lévő, csaknem 90 felsőoktatási intézményt. Valódi integrációnak én a meglévő intézmények összevonását tekintem, ahol erre lehetőség van, még akkor is, ha ez azt fogja jelenteni, hogy ma önálló szakegyetem egyetemi karrá alakul. Err e a szándékot az egy városban működő egyetemek, Debrecenben, Pécsett, Szegeden már korábban kinyilvánították. Aligha van akadálya, hogy ilyen integráció főiskolák között is végbemenjen. A hatályos törvény társulásai valódi integrációt nem tudtak teremteni. A törvénytervezet készítői ennek pótlását igyekeztek megteremteni a szövetségekben. Ha a szövetséget olyan átmeneti formának tekintjük, amelyben a szövetségre lépő intézmények - záros határidőn belül - egységes univerzitássá alakulnak, akkor a célkitűzés még méltánylandó lehet. Félő azonban - és ezzel a nézetemmel sem állok egyedül , hogy a szövetség nem a teljes integráció előkészítőjévé válik, hanem annak helyettesítőjévé és ezáltal mindenképpen zsákutca. Úgy vélem, hogy azoknak az intézményeknek, amely ek teljes integrációjára nem kerülhet sor, pl. a művészeti felsőoktatásban, és ebben teljesen egyetértek Rajk Lászlóval, vagy a teológiai képzésben, a szövetkezés vagy társulás lehetőségét meg kell hagyni. Fontosabbnak tartom azonban, hogy a törvényben erő teljesebben jelenjék meg a valódi integráció lehetősége és szükségessége. Módosító indítványaink lényege tulajdonképpen erre vonatkozik. A szövetség erre a valódi integrációra azért nem alkalmas, mert a késztetés eszközei nem elégségesek. Az integráció kér dése elválaszthatatlan az intézményi autonómiától. Ha igaz az, amit a törvény általános indoklásában olvashatunk, hogy - idézem: "A felsőoktatás autonómiája egyes megoldások elrendelését, például integráció létrehozása összevonások útján, válságkezelő és á llami eszközökkel történő megoldása, felhasználói kör bevonásának elrendelése a felsőoktatás feladataiban való közreműködése még törvényi szinten sem tűri meg..." eddig az idézet Abból az alapító, adott esetben a parlament, csak várakozó álláspontra helyez kedhet, hajlandóke az intézmények az integrációra, vagy sem. Tisztelt Képviselőtársaim! Engedjenek meg annyi szubjektivitást felszólalásomban, hogy kijelentsem négy évtizedes egyetemi pályafutásom alatt mindig az autonómia híve voltam. S a magam szerény e szközeivel igyekeztem is tenni érte akkor is, amikor az intézményi autonómia nem volt kedves kifejezés a felsőoktatás irányítói körében. (20.50) Ha most mégis arra hivatkozom, hogy az autonómiának kell legyen korlátja legalább az alapító és a megalapított között, akkor ezt azért teszem, mert nem látom egyéb útját az integrált felsőoktatási rendszer létrejöttének. Ha elfogadjuk azt - márpedig, azt hiszem, el kell fogadnunk , hogy az autonómia forrása az alapítói akarat, akkor tudomásul kell venni, hogy az a lapítónak joga van törvényi szinten rendelkezni a felsőoktatási intézményekkel is. Ha ez nem így lenne, csorbulna a népakaratot megtestesítő parlament szuverenitása, s nem lenne értelme a felsőoktatást vagy a szintén autonómiával rendelkező önkormányzatoka t érintő törvényalkotásnak. Három olyan eszközt látok, amelynek segítségével a törvényalkotó akarata érvényesülhet a korábban már elnyert autonómiák sérelme nélkül.
