Országgyűlési napló - 1996. évi tavaszi ülésszak
1996. június 10 (187. szám) - A közoktatásról szóló 1993. évi LXXIX. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - ELNÖK (dr. Gál Zoltán): - CSIGE JÓZSEF (MSZP):
4581 főváros jelent némi döccenőt, valami kicsit kiegyenesednék, valami kicsit azokból a hátrányokból lefaragni lehessen, és egy fontos emeltyűje, eszköze lehet a közoktatási törvény módosításában olvasható tankötelezettségi korhatár felemelé sének is. És én jól tudom, hogy ezt lehet papírra írt és netán papíron maradó intézkedésnek is tekinteni. De az eddigi életem és a pályám, az iskolában, a tanteremben eltöltött, tanárként eltöltött 33 évem meggyőzött róla, hogy a távlatos célok felé mozgat ni a magunk, a gyermekek, a szülők gondolkodását és magatartását, felgyorsíthatja, az érdekeltségi elemekkel együtt megerősítheti azt a törekvést, hogy valódi tartalma is lehessen ennek a 12 éves időtartamig tartó, a 18. életévig nyúló tankötelezettségnek. És azt gondolom, hogy ezzel szemben szakmainak álcázott politikai érveket vagy durva politikai érveket szembetámasztani csak azért, hogy még a távlatos megvalósulását is ellehetetlenítsük, legalábbis korszerűtlen, legalábbis az ország szegényebbik, elmara dottabb felével való szembefordulást jelentené. Úgy gondolom, hogy rendkívül fontos ezzel összefüggésben a NAT továbbfejlesztése mind a két eszköz útján, úgy is, hogy a tizenegyedik, tizenkettedik, netán tizenharmadik évfolyam anyagát az érettségi vizsga k övetelményeiben többféleképpen megfogalmazva rögzíteni, de úgy is, továbbgondolkodva, fejlesztve, a pedagógia tudomány eszközeit is fölhasználva 12 évre kiterjeszteni a NATot mint alapkövetelményi rendszert. Nem megoldhatatlan, bár ma nehezen járható útna k látszik. Csak röviden szeretnék ezzel kapcsolatban szólni az érettségivel kapcsolatban fölmerülő aggályokról. Én magam talán 5060, de lehet, hogy 80 osztály érettségijén vettem részt az elmúlt évtizedekben. Voltam egyházi iskolákban éppúgy, mint állami vagy önkormányzati iskolákban, voltam nagyvárosiban érettségi elnök éppúgy, mint kistelepülésen, és mindenütt tapasztaltam az elmúlt másfél évtizedben, hogy ez a másfél szintű érettségi, ami mostanában működött, milyen emelítő tényező, milyen motiváló tény ező volt azok számára is, akik nem közös érettségifelvételi dolgozatot írtak, hanem iskolai írásbelivel tettek, mondjuk, matematikából érettségi vizsgát. Én azt gondolom, hogy ennek a tendenciának az erősítése és a kétszintű érettségi nem doktriner megköz elítése, hanem tartalmas kidolgozása csak hasznára válhat a nagyvárosi gyermekeknek éppúgy, mint a vidéki gimnazistáknak vagy szakközépiskolásoknak, és azt gondolom, hogy ebben konszenzusra lehet jutni. Meg kell mondanom, hogy bennem is ott az aggodalom, m ert az aggodalom nem ellenzéki kiváltság vagy specialitás, hanem mindnyájunkban aggodalom is megfogalmazódik, nem is annyira a törvény szándékával, nem is a tartalmával, hanem a bennünket körülvevő világgal, gazdasági lehetőségeinkkel összefüggésben fogalm azódnak meg a kétségek. Mekkora osztálylétszámot, milyen csoportbontási feltételek mellett, miből és hogyan lehet finanszírozni? Nyilvánvalónak gondolom, hogy az állam felelősségének és a központi költségvetés részesedésének növekednie kell a közoktatási i ntézményrendszerek tekintetében, mégpedig minőségileg olyanfajta ugrásra kell számítani - na, nevezzük inkább csak előrelépésnek - mint az óvodáknál bekövetkezett az idén, mint a szerény kísérletek, az ideiek, legalábbis már mutatták ezt a törekvést. Csak határozottabb, bátrabb lépésre van szükség, és én azt gondolom, hogyha nem oldható meg az, hogy az előző évi költségvetés százalékában fogalmazzuk meg a központi költségvetés részesedését, akkor az érintett költségvetési évet megelőző második év számításba vett költségvetési hozzájárulásán, úgy kell számításba venni, hogy az állami részarány minimálisan elérje a 85 százalékot, mert ez lesz az az összeg, amelyhez az önkormányzatok a maguk kis szerény lehetőségeit hozzátéve valóban működőképes intézményrendsz ert tudjanak fenntartani, sőt, minőségi fejlesztést is elérni. Aggályosnak tartom a kötelező óraszámok emelését is. Egyáltalán, minden megszorító intézkedés, akár bennünket érint, akár mást, mindig feszültséget, aggályokat vált ki az emberben, és szeretné elkerülni még olyankor is, amikor érzi, vagy netán hidegebb fejével tudja, hogy lépni kell valamit. Valami ilyen ambivalens lelkiállapotban beszélek erről is, amikor azt mondom, hogy igen, talán valamit muszáj lesz lépni. De ne siessünk azért ezzel olyan r ettenetesen, és ne állítsuk szembe
