Országgyűlési napló - 1996. évi tavaszi ülésszak
1996. június 3 (183. szám) - Az ülés napirendjének elfogadása - Nagy Imre mártírhalált halt magyar miniszterelnök emlékének törvénybe iktatásáról szóló törvényjavaslat általános vitája - ELNÖK (dr. Gál Zoltán): - HALDA ALIZ, az SZDSZ
4070 megőrzését ígéri '17 februárjában, a világháború kellős közepén, a császár halálakor született törvény. Most Nagy Imre volna soron. A sajtóból már ismert az SZDSZ álláspontja. Nem támogatjuk a törvényjavaslatot. Több egymással összefüggő okból. Köszönöm szépen. Elsőként hadd említsem azt, hogy az emléktörvény műfajilag tisztázatlan. A külföldi monográfiák sajátos magyar jogi érdekességként említik, írja a HVG egy alkotmányjogászra hivatkozva. Ha a magyar nép elutasítja a sztálinizmust, és bízvást állíthatjuk, hogy ebben teljes az egyetértés, akkor az egész lakosság a törvénysértés állapotában él? Természetesen, lehet ezt az álláspontot doktrinér szőrszálhasogatásnak tekinteni, hivatkozva a magy ar hagyományra és arra, hogy voltaképpen ez nem igazi törvény, hanem csupán a nagyok emléke előtt tisztelgő protokolláris gesztus. Nos, ez a második bajunk a javaslattal. Úgy véljük, ez az évforduló ihlette hivatalos főhajtás a valódi mélyreható méltatás h elyett születik, s azt a látszatot kelti, hogy Nagy Imre körül minden a legnagyobb rendben van, immár elfoglalta méltó helyét a magyar történelem kiemelkedő alakjai közt, mégpedig a szocialista párt jóvoltából. Nagy Imre maga sem volt híve a szimbolikus ér telmű deklarációknak. Élete két sorsdöntő fordulóján megmenthette volna magát egyegy protokolláris gesztussal. '55ben formális önkritikát kértek tőle, és cserében visszatérhetett volna a hatalomba, de ő ezt a kommunista pártok történetében példátlan módo n visszautasította. '56ban pedig november 4e után kellett volna egy lemondási nyilatkozatot aláírnia, ezúttal alighanem az életéért cserébe, de ő erre nem volt hajlandó. Ragaszkodott hozzá, hogy kiküzdje a maga igazát. Erre törekedett minden erejével abb an a gyalázatos perben is, amelynek során olyanok ítélkeztek felette, akik arra sem voltak méltók, hogy a sarúját megoldják. (Bekiabálás: Így van! Taps az ellenzék padsoraiból.) Nagy Imre megérdemli, a népnek pedig joga van hozzá, hogy tisztázódjék végre, ki is volt valójában az a férfi, aki a XX. századi magyar történelem legemelkedettebb pillanataiban az ország élére állt és a forradalom drámai napjaiban felismert igazságoktól a halálos büntetés sem téríthette el. Ezt a célt azonban Nagy Imre trónfoglalá sát azoknak a generációknak a szívében, akik nem ismerhették, 10 protokolláris mondatnál sokkal jobban szolgálná például az, ha az ország láthatná végre a Nagy Imreperről készült filmet, amely a rendszerváltás idején még (Taps az ellenzék padsoraiból.) me gvolt. Aminthogy egy őszinte sajnálom, vagy sajnáljuk nagyobb békét teremthetne a lelkekben, mint a koszorúzások, fogadások s más, az államgépezet hivatalos működéséből fakadó személytelen gesztusok. Természetesen senkitől sem lehet elvárni, hogy másként é rezzen, mint ahogy érez. Kinekkinek joga van a múltjához, az egyéneknek is, a pártoknak is. Az SZDSZ ragaszkodik a maga rég felvállalt '56os hagyományaihoz, még ha nem is hozza ezt mindennap szóba. (Bekiabálás az ellenzék padsoraiból.) Erre vonatkozó néz eteinket nem feltétlenül kötelező egyeztetni még koalíciós partnerünkkel se. Ha valamit másképp gondolunk, nem baj, végtére nem ugyanannak a pártnak a tagjai vagyunk. Arra szövetkeztünk, hogy kihúzzuk az ország szekerét a kátyúból és nem arra, hogy tisztáz atlan helyzeteket legitimizáljuk. (Bekiabálás az ellenzék padsoraiból.) És végül hadd szóljak pár személyes mondatot arról a megkerülhetetlen tényről, hogy az eredetileg hatpártinak szánt törvényjavaslatot a szocialista képviselőkön és a független Zwack P éteren kívül Mécs Imre is aláírt. Nem vitatom ehhez való jogát. Sőt, úgy gondolom, hogy nagyvonalúan járt el, amikor így döntött. Egy embernek joga van ahhoz, hogy túltegye magát az őt ért sérelmeken, és azt mondja egy adott pillanatban, nem érdekes, felej tsük el, rég volt. Szíve joga ezt mondani, legyen bár szó önnön halálos ítéletéről. Nehezebb a dolga annak, akinek a másokat ért sérelmekről kellene azt mondania, spongyát rá, nem érdekes, megesett, hát megesett.
