Országgyűlési napló - 1996. évi tavaszi ülésszak
1996. május 21 (177. szám) - Az egészségügyi ellátási kötelezettségről és a területi ellátási normatívákról szóló törvényjavaslat általános vitája - DR. SCHWARCZ TIBOR, az MSZP
3411 hogy az ágyszámcsökkentés egy bizonyos határon túl már nem j elent költségcsökkentő tényezőt, mert egykét ággyal lecsökkentett osztály esetében ez lényeges megtakarítást már nem eredményez. A fenti logikát követve csak a telephelyek vagy a kórházak bezárása eredményezhet valós költségmegtakarításokat a jelenlegi h elyzetben. De szakadjunk el az ágyak számától, a telephelyektől, a kórházaktól. Az egész folyamatban nem ez a döntő, csak ezeket emelik ki valamilyen, főleg politikai okból, a döntő a struktúra átalakítása, s ennek a területi, regionális, s főleg rendszers zemléletű megoldása. Ezen azt kellene érteni, hogy messzemenően figyelembe véve a morbiditási, mortalitási, demográfiai mutatókat egy területen, legyen az régió, megye, város, főváros, olyan struktúrában működtetem az egészségügyet, ami megfelel és kielégí ti ezeket az igényeket, és emellett a földrajzi elérhetőség, az oktatás, az orvostovábbképzés, a progresszív betegellátás kritériumait is. Ez nem minden esetben kell hogy bezárást vagy csökkentést jelentsen, ez átalakítást, a hiányzó formák kialakítását is kell hogy jelentse. Ha megvizsgáljuk, hogy más országok ezt a problémát hogyan oldották meg, akkor azt látjuk, hogy Németországban bezártak 110 kórházat, s megszüntettek 67 ezer kórházi ágyat. Jelenleg Ausztriában, Svédországban is folyik egy átalakítási folyamat, ami az egészségügyi ellátás racionalizálását tűzte ki célul. Okulva az amerikai példán, azt is látni kell, hogy Clinton elnök igen nemes célt tűzve maga elé, 40 millió biztosítás nélküli állampolgár ellátásának megoldásakor igen erős politikai e llenszélben, s komoly érdekeket sértve, nem tudta megoldani azt a kérdést, aminek köszönhette választási győzelmét, s most lehet, hogy ez okozza a választási kudarcát. A struktúraátalakítás szereplői maguk is tudják, hogy így nem mehet tovább. Azt mindenki elismeri, hogy szükség van egy jobb, hatékonyabb struktúrára, de ezt gyorsan, konszenzusok, kiérlelt szakmai, szakmapolitikai döntések nélkül, kiérlelt koncepció hiányában nem lehet megoldani. A megoldási utak közül már szóba jö tt a piaci mechanizmusok mint mindenható megoldási módok alkalmazása az egészségügyben. Ezt célozta meg a teljesítményfinanszírozás bevezetése, ami teljesítményelvű finanszírozásra módosult az elmúlt időszakban. Ha az egészségügy finanszírozását úgy képze lem el, mint egy törtet, ahol a számlálóban levő összeget nem tudom változtatni, akkor a nevező változtatásakor - főleg növelésekor - mindig kisebb az egységre jutó forintösszeg. Az elmúlt időszakban mindenféle teljesítménynövelő, valós vagy valótlan módsz erek azt eredményezték, hogy állandóan változott az egy pontra jutó összeg, vagy az egy súlyszámra jutó forintösszeg, amit még mindenféle szorzókkal is bonyolítottak. Ez azt eredményezte, hogy végképpen nem lehet meghatározni, hogy valójában mi mibe kerül, s az éppen miért annyi, amennyi. Itt két dolog világos: a számlálóban levő összeget nem tudom növelni, mert a gazdaság jelenlegi állapota ennyit enged meg. Ebből világos, hogy a nevezőt kell csökkenteni, de nem mindegy, hogy hogyan, mikor és milyen mérték ben, és hol. A spontán szabályzás elégtelensége mindig a központosítás felé viszi a dolgokat, ezt célozta meg a négy kiemelt személy által végrehajtott ágyszámcsökkentés, ami sok esetben alkotmánybírósági határozatokba ütközött, s valójában nem eredményeze tt minden esetben valós ágyszámcsökkentést. Ennek most jött el az ideje. Ennek a módja lenne ez az előttünk fekvő törvényjavaslat, amire szükség van, mert maguk a szereplők is érzik ennek a szükségességét, kell valamilyen kényszerítő erő, mert a szakma kon szenzusra tud jutni, de nem önként, s nem azonnal, s nem ilyen törvényjavaslat szellemében. A törvény esetében valakinek vállalni kell a felelősséget, s ez igaz ebben a kérdésben is.
