Országgyűlési napló - 1995. évi őszi ülésszak
1995. szeptember 18 (106. szám) - Az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló 1992. évi XXXII. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - ELNÖK (G. Nagyné dr. Maczó Ágnes): - GLATTFELDER BÉLA (Fidesz):
417 kárpótlásban részesüljenek. Tehát nem egyszerűen arról van szó, hogy késve nyújtották be a kárpótlási igényüket, a megkapott kárpótlási jegyeiket berakták volna a fiókba, és azon törték volna a fejüket, hogy vajon mire fogják ezt fordítani, hanem valóban, minden szempontból önhibáju kon kívül kerülnek hátrányosabb helyzetbe, mint azok, akik korábban kárpótlási törvények alapján ilyen kárpótlásban részesültek. (19.00) Ennek a hátránynak a legfőbb okozója maga a kormány, hiszen a kormány nem biztosítja a kárpótlási jegyekkel szembeni me gfelelő privatizációs kínálatot. Hogy csak egy dologra utaljak: majd egy évvel ezelőtt, tavaly szeptember 29én a miniszterelnök úr személyesen ígérte meg a kárpótlásra jogosultaknak, hogy 70 milliárd forintnyi kárpótlási jegyet fognak bevonni a villamosen ergiaipar privatizációja során. Ugyanakkor a napokban derült ki egy bizottsági meghallgatáson, hogy a jelenlegi privatizációs miniszter a korábbi ígéretekkel szemben csupán mintegy 16 milliárd forintnyi vagyont fog ilyen jogcímen bevonni. Ez nem lesz több , mint az adott vagyon 34 százaléka, ami egyébként ilyen módon privatizálható lenne, miközben a kárpótlási törvény is előírja, hogy az állami vagyon privatizációja során - történjék az bármi módon - a vagyonnak minimálisan 10 százalékát, élelmiszeripari v állalatok esetében pedig 20 százalékát kárpótlási jegyért kell értékesíteni. Tisztelt Képviselőtársaim! Néhány gondolatot szeretnék elmondani a munkaszolgálatosok és a nyugati hadifoglyok kérdéséről. Teljesen nyilvánvaló, hogy a két csoport utólagos kárpót lására az Országgyűlésnek nincs alkotmányjogi kötelezettsége - ezt nem mondta ki az Alkotmánybíróság, sőt éppen ellenkezőleg foglalt állást: azt mondta, hogy ilyen kötelezettsége nincs az Országgyűlésnek. De érdemes megvizsgálni, hogy miközben a kárpótlás egész folyamatának az az alapja, hogy az állam méltányosságból részesít különböző csoportokat kárpótlásban, akkor ezek a csoportok - a munkaszolgálatosak, akik a Rákosirendszerben teljesítettek munkaszolgálatot, illetve az egykori nyugati hadifoglyok - va jon méltányossági alapon megérdemelnéke a kárpótlást, és igazságossági szempontból vajon elfogadhatóe az, hogy ők ilyen kárpótlásban nem részesülnek. Nagyon tanulságos a Rákosirendszerbeli munkaszolgálatosok helyzetének megítélésében Galgóczi Erzsébet V idravas című könyve, amelyben rendkívül szemléletesen írja le a neves írónő, hogy milyen lelki és testi kínokat voltak kénytelenek elviselni azok a személyek, akiket a Rákosirendszer munkaszolgálatra kényszerített. Nem elhanyagolható az a tény, hogy a Rák osirendszerben munkaszolgálatra kötelezetteket az a rendszer szabályosan megbélyegezte, számukra ezért a munkaszolgálatban megnyilvánuló társadalmi hátrányok nem csupán a munkaszolgálatban töltött időben, és nem csupán abban testesülnek meg, hogy őket ott különböző testi és lelki bántalmak érték, hanem abban is, hogy akkor úgy kellett érezzék, hogy ez a munkaszolgálat a jövőjüket végletesen megpecsételte; a társadalom olyan csoportjának minősítették őket, amelynek nincs szerepe, nincs feladata abban a társ adalomban, amelyben ők éltek. A nyugati hadifoglyok esetében is érdekes dolgokra kell fölfigyelnünk. Az Alkotmánybíróság kimondta, hogy nem alkotmányellenes a nyugati és a volt szovjet hadifoglyok közötti megkülönböztetés, hiszen a Szovjetunió nem írta alá a genfi egyezményt, amely a hadifoglyokkal való bánásmódot írta le, szemben a nyugati szövetségesekkel, akik ezt megtették. De azt is érdemes megvizsgálni, hogy a nyugati szövetségesek vajon minden egyes esetben, minden egyes hadifogoly esetében betartott áke az úgynevezett genfi konvenciót. A korabeli visszaemlékezések alapján sajnos arra a következtetésre kell jutnunk, hogy ez nagy valószínűség szerint ez nem volt így. Hiszen például teljesen nyilvánvaló, hogy a genfi konvenciónak nem érvényesü lt az a rendelkezése, miszerint a hadifogságba esett katonákat ugyanolyan módon kell élelmezni, mint a saját katonákat. Voltak olyan nyugati hadifoglyok, akik 3040 kilóra lefogyva tértek haza. A Franciaországnak átadott hadifoglyokat vajon nem kényszeríte ttéke kényszermunkára? Bizony fennáll a gyanú, hogy igen. Minek tekinthetjük vajon azt, hogy a hadifogolytáborokba hosszú időn keresztül nem engedték be a Vöröskereszt
