Országgyűlési napló - 1995. évi őszi ülésszak
1995. szeptember 18 (106. szám) - Az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló 1992. évi XXXII. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - ELNÖK (G. Nagyné dr. Maczó Ágnes): - DR. CSAPODY MIKLÓS (MDF):
418 alkalmazottjait? És vajon milyen megítélés alá esik az, hogy bár a genfi konvenció kimo ndja, hogy az ellenségeskedés megszüntetésétől számított három hónapon belül a hadifoglyokat haza kell bocsátani, mégis rendkívül nagy számban voltak olyan hadifoglyok, akik a három hónapot lényegesen meghaladó időn keresztül hadifogságban maradtak? Nem vé letlen talán az sem, hogy a nyugati hadifogságba esett magyar katonák közül minden hetedik életét vesztette az első félévben. Tisztelt Képviselőtársaim! Arra szeretnék visszatérni, hogy ennél a kérdésnél, a politikai kárpótlásnál mindenképpen szem előtt ke ll tartanunk azt, hogy ennek a törvénynek nem csupán az a célja, hogy az Alkotmánybíróság által lefektetett követelményeknek megfelelővé tegye a korábban elfogadott törvényt, hanem az is célja, hogy a kárpótlást lezárja. Ehhez viszont feltétlenül szükség l enne mind a Rákosirendszerbeli munkaszolgálatosok, mind a nyugati hadifoglyok helyzetének a rendezésére. Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps a jobb oldalon.) ELNÖK (G. Nagyné dr. Maczó Ágnes) : Köszönöm. Szólásra következik Csapody Miklós, a Magyar Dem okrata Fórum képviselője, szólásra készül Gyimóthy Géza, a Független Kisgazdapárt részéről. Megadom a szót Csapody Miklós úrnak. DR. CSAPODY MIKLÓS (MDF) : Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Itt számos nézőpontból hallottunk meg közelítéseket, filozófiai, morális, anyagi, költségvetési szempontból egyaránt. Azt hiszem, a kormánykoalíció egyik fő törekvése most az, hogy a folytatott kárpótlást végre lezárja - ezt többször hallottuk , és természetesen a kárpótlási törvény módosítás ára alkotmánybírósági határozat is kényszeríti a parlamentet. Mondandómat éppen onnan kezdem és abból a szempontból közelítem meg a kárpótlási törvény jelen módosítását és annak lehetőségeit, hogy ezt a törvényt erkölcsösen lezárni csak akkor lehet és szab ad, ha valóban senki, a magyar társadalom egyetlenegy csoportja sem marad ki belőle. Lezárni ugyanis csak akkor lehet és szabad, ha a magyar történelemnek ez a szakasza méltósággal és igazságtétellel legalább jelképesen - így viszont törvényesen - egyszer s mindenkorra lezárul. Hangsúlyozom azonban, hogy ebben az esetben senki, egyetlenegy csoport, egyetlenegy réteg, az érintetteknek egyetlenegy olyan köre nem hagyható ki belőle, amely olyan sérelmeket szenvedett, akik olyan sérelmeket szenvedtek, amelyekér t a törvény betűje és szelleme szerint kárpótlás jár. Elsősorban egy olyan csoportról szeretnék szólni, sőt kizárólag arról a csoportról szeretnék szólni, amely az eddigi kárpótlások során mindig kimaradt, és ez a csoport nem más, mint az a 72 ezer fős cso port, amelyet az egykori Csehszlovákiából kitelepített magyarok képeznek. Ők ugyanis eddig sem volt országukban - szülőföldjükön, hazájukban , sem pedig az új hazában, az akkori Magyar Népköztársaságban, később, természetesen, a Magyar Köztársaságban nem fértek bele a kárpótoltak körébe. Hangsúlyozni szeretném, hogy ebben az ügyben az előző parlamenti ciklusban Zétényi Zsolt képviselőtársunk számos alkalommal interpellált, és - érthetetlen okokból - mégsem került beterjesztésre az e témában már akkor elkés zült törvénytervezet. Az új parlament pedig, mi, mint testület, elfeledkezni látszunk róluk, annak ellenére, hogy az Alkotmánybíróság abban a bizonyos határozatában, amely a módosításra kényszerít, azt mondja, hogy a múlt rendszerekben az életüktől és szab adságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak személyi kárpótlásánál alkotmányos követelmény - azt hiszem, egy szocialista képviselőtársam ezt a gondolatot ma már idézte , hogy a törvényhozó a kárpótlásra jogosultság megállapításánál a jogosulti, ke dvezményezetti körök ismérveit - hangsúlyozom és kiemelem: - azonos, a csoportra különösen jellemző szempontok szerint, a személyek egyenlő méltóságának tekintetbe vételével, egységesen határozza meg. (19.10)
