Országgyűlési napló - 1995. évi őszi ülésszak
1995. szeptember 12 (105. szám) - A felsőoktatás fejlesztésének irányelveiről szóló országgyűlési határozati javaslat általános vitájának folytatása - ELNÖK (dr. Kóródi Mária): - DR. DOBOS KRISZTINA (MDF): - ELNÖK (dr. Kóródi Mária): - DR. KÁVÁSSY SÁNDOR (FKGP):
267 választás stb. Elég volt elővenni az érettségi bizonyítványt, a megfelelő díjak kifizetése után bárhová be lehete tt iratkozni felvételi és minden egyéb tortúra nélkül. Az átjárhatóság pedig nem részleges, provinciális dolog volt, hanem nyugodtan mondhatjuk: európai szintű, amellyel bárki élhetett, aki egyszer egyetemi polgár lett. Abban az országrészben, ahol én szül ettem, azaz az 1848, tehát az unió előtti Magyar Királyság keleti peremvidékén, nem egy idősebb embert ismertem, aki a Trianon utáni időkben Kolozsvárott kezdte tanulmányait, Bécsben folytatta, majd Szegeden fejezte be. De volt, aki Prágában indult, majd i nnen ment Svájcba valamelyik egyetemre. A kolozsvári egyetem orvosi karán pedig francia tankönyvből tanulták az anatómiát. Ne csodálkozzunk hát, ha mindezek ismeretében kritikusan olvastam, és azzal tettem le a "Felzárkózás az Európai Felsőoktatáshoz" Alap közelmúltban kiadott jelentését, hogy nem járt el minden tekintetben helyesen az Alap, amikor nem minden erejével volt azon, hogy visszahozza az universitasokat, és csak ezek után, másodsorban volt jogosult a rendelkezésre álló összegek, gépek és egyéb fe lszerelések vásárlására fordítani. Bár, ismerve felsőoktatásunk sanyarú helyzetét, ínséges, sőt kifejezetten primitív viszonyait, megértem a történteket. Mondom: tehát megértem, de semmiképp sem helyeslem. Ebben a vonatkozásban is le kellene vonni a megfel elő tanulságokat. Azt sem tartom kielégítőnek, hogy csak úgy, nagy általánosságban, "utolsó posta: nagyvilág" stílusban esik szó a fejlesztés anyagi feltételeiről, amennyiben azokat a javaslat szerint "a felsőoktatási rendszer hatékonyságának növeléséből s zármazó megtakarítások, tandíjbevételek, az államháztartás eszközei," valamint egyéb, központi költségvetésen kívüli hazai és külföldi forrásokból kell biztosítani. Mert, ha a hatékonyság növelése esetünkben csak annyit jelent, hogy máról holnapra elbocsát ják az oktatói kar egyharmadát, egyidejűleg 30 százalékkal növelik a hallgatói létszámot, és így, ezzel a módszerrel akarnak megtakarítást, minőségjavítást elérni, akkor biztosan állíthatjuk, hogy nem fejlesztésről, hanem csak a szükségszerűen bekövetkező csőd és bukás kifogástalan megalapozásáról lehet beszélni. És teljesen értelmetlen elkövetkező sikerekről fecsegni, mert itt tipikusan az az eset forog fenn, amire az a szentencia, hogy drágább a lé, mint a hús. Az elmúlt hetekben kaptam levelet Nyíregyház áról, a Bessenyei György Tanárképző Főiskoláról. Így értesültem, hogy most heti 1416 óra a Történettudományi Tanszék oktatóinak átlagóraszáma. Feltételezem, hogy más tanszékeken sem jobb a helyzet. Egyszer már elmondtam a tisztelt Háznak, hogy egy egyetem i, főiskolai elméleti óra 4 középiskolai és 6 általános iskolai órának felel meg. Mindez azt jelenti, mintha a középiskolai tanárok heti óraszámát 56ban, az általános iskolaiakét pedig 84 órában határoznák meg. Hozzá kell még mindehhez tennünk, hogy a mun ka a felsőoktatásban sem csak tanításból áll, hanem még sok minden másból is. Erről már szintén beszéltem, most nem térnék rá vissza. Ellenben tényként szögezhetjük le, hogy azokban a felsőoktatási intézményekben, ahol a nyíregyházihoz hasonló óraszámok al akultak ki, minőségről, színvonalról nem lehet többé beszélni. Gyakorlatilag megszűnt, felszámolták a felsőoktatást. Igenis, felszámolták. (11.10) Természetesen tovább is működik a gépezet, megy a verkli, de rangos, színvonalas, európai igényű felsőoktatás ról jóindulattal sem lehet beszélni. Kiadá lelkét és meghala! És mindez mérhetetlenül nagyobb veszteség, mint amekkora haszon származik a hatékonyság fentiek szerint értelmezett növeléséből. A szó legszorosabb értelmében pirruszi győzelem, a szellem kimond hatatlan kárára és veszteségére. És itt jutnak eszembe Thomas Mann méltán híressé vált és sokat idézett szavai: "Aki elárulja a szellem érdekeit az anyagi érdekekért, szellemileg elveszett ember". Mutatis mutandis mindez a felsőoktatásra és a helyzetért fe lelős kormánytényezőkre is igaz. Itt szólnék, mint szintén általános elvi kérdésről, a tandíj problémájáról is. Szeretném előrebocsátani, hogy ebben a kérdésben pártomon belül is különvéleményt képviselek. Nem vagyok ugyanis tandíjellenes, az én szememben önmagában a tandíj nem antidemokratikus intézmény. Mert ha senki se csodálkozik azon - sőt mindenki természetesnek tartja , ha valaki bemegy a boltba és
